Mivel történeteink több ponton kapcsolódnak, a Napkapu történéseihez, a legjózanabb őrült kalandjaihoz és remélhetőleg még sok más nyughatatlan kalandor beszámolóihoz, erős lett az igény egy Tökéletes Gyémánt körüli történéseket összefoglaló helyre.
Szolgálja ezt becsülettel ez az írásainkkal feltöltődő krónikáskönyv!

Két fáradt alak bandukolt a fekete hóban s hóesésben lehajtott fejjel a földet bámulva haladtukban.
- Te Dzsó, ez a trutyi olyan amilyet Csillámpala tud kinyomni idegességében a szövőszemölcsein. Emlékszel a kennelre? Egy hétig sikáltam utána a grafitot a falakról.
A kék óriás ásított egyet.
- Reménytelen Sel, kiszakad a nyakcsigolyám, de nem látok nyomokat. Sötétben minden fekete!
- Én már rég nem látok semmit. Mért lógatod az orrod?
- Nyomokat keresek...
- Nem úgy értettem, tudod!
- Áh! - legyintett a kék - Azon jár az agyam, hova tűnhetett a kalandor kisasszony. Mindig valami bajba kerül.
- Mindig előkerül, emiatt ne törj le!
- Kellemes... Nem érdekes, mindegy! - visszakozott a nagydarab.
- Nem, nem, mondjad csak. Nem szeretem mikor lóg a taknyod!
- Hagyjuk. Reménytelen! Mármint ez a kutatás. Az ikertoronyban sem találtunk senkit, síri csend, hűvös borzongás, gondolom ez neked nem volt gond.
A cserepes ajkak őszinte mosolyra húzódtak. A vörös szemek most élettel telve, elégedetten csillogtak.
- Nem túl rég több erőszakos halál történt ott és nagy érzelmi kitörést is éreztem. Ebből fakad a felemelő érzés. Illetve kinek mi. A tökig érő gaz, a falakon a folyondárok, málladozó kövek, mindez ebben a feketén ölelő puhaságban...
- Üres, használhatatlan rom az egész, a testvértornya simíthatta földbe. Egyesek mennyire nem tisztelik építészeti örökségünk! De semmi nyom!
- Esküszöm, a kis nyavalyás arra tűnt el.
- Ezek szerint mégsem. Irány haza!
A nekromanta leguggolt, belemarkolt a fekete pehelytakaróba. Felvett egy marékkal és morzsolgatta a tenyerében.
- Tökéletesen halott anyag, de legalább nyálkás és nedves. - szájához vette, megízlelte - sós és keserű, hulla ízű.
- Perverz! - húzta össze a szemöldökét kisebb undorral Dzsó. Borsózott a háta.


A két gyémánt ólomlábakon visszasétált a Kublások fogadójáig. A lélekbarlang kihalt volt, mint pár hónapja állandóan. A szelemengerendán túlnyúló szarufák meghajlottak a tél és a hirtelen jött fekete csapadék nedves tömege alatt. A tető széléről körben a fekete lé csöpögött. Kísértet járta hely lett.
- Nem pihenünk meg itt - kérdezte a cserepesképű - hangulatos hely és az ektoplazma puha és izgatóan gyönyörű szaga van.
Kék társa vagy elbambult, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta.
Innen az útra tértek azon is a Tökéletes Gyémánt városkája felé. A hóesés megszakadt.
Egy darabig csendben ballagtak, majd, hogy elüssék a fáradt kullogás unalmát...
- Zöldike! Nincs ínyedre egy kis csetepaté?
- Nem kenyerem nekem a kisebb családok bedarálása. Nem éri meg!
- Az a hír járja, hogy a VM-es banda ráhajt az IMP-ekre! Glórinnal és Damage-el lehet, átmegyünk tanácsadónak (persze nem minden felharmonikus nélkül) - mosolyodott el a fekete körszakáll.
- Most megvilágosítottál! - kapta fel a fejét a zöld, majdnem lefejelt egy eltévedt szárnyaspókot. Az meg dühödten trillázva reklamált s odébb állt. - Ugyanaz a fajta vagy mint a Napkapus kalandornő. Csak a mehetnék, izgalom, nagy kalandok, véres csaták, vadromantika meg miegymás.
Dzsó elvigyorodott. - Talán te nem? -vágott vissza. ám a nekromanta nem ezt a fonalat folytatta.
- A véemmesek buggyantak. Úgy hallottam Dalen teljesen bekattant, de jól csinálja és a többiek szürkeállományával is érdekesen bánt a természet.
- Ezt pont te mondod? - mosolygott még mindig a körszakáll.
- A hókuszpókusz, az persze megy nekik! Én legalább nem paktálok rőt bundásokkal! - kacsintott a nekró.

Az ezer utak kereszteződésénél egy csuklyás alak állt, lazán az oszlopnak dőlve, baljában egy kecses, archaikusan díszített kardot lógatott a talaj felé.

- Nahát, de bevörösödtél? - köszöntötte a nekromanta.
A csukjából kilógó áll elmosolyodott.
- Csak nem zavar? - Ezzel ellökte magát az oszloptól és fenyegető tartással a közeledők felé sietett, közben egyszer élvezettel megpörgette az oldala mellett a pátyolgatott fegyvert, ezzel megfelezve két párzó nyálkacsigát.
- Fáradt vagyok, nincs kedvem játszani veled! - mondta lehangoltan az újdonsült rubinnak.
- Nem vagy! Látom rajtad! Dzsó, te állj arrébb! - szólt kedvesen a vörösjelvényes.
De a kék nem hagyta pajtását, előre ugrott, így a halálcsapás nagy része őt érte. Féltérdre rogyott, már nagyon kimerült lehetett, majd arcra esett, nyoma napokig látszott az összetört friss tavaszi fűben. Mögötte a zöldképű a kardra bandzsított.
- Éles? - kérdezte kitérve az első csapás elöl, homlokát nekiütve a másik oldalról véletlenül arra lengő pajzsba.
- Bizony az, még új, de otthon még meg is fentem! - nyájaskodott a csuklyás.
- Akkor csak üss! De durván! - kacsintott a szédelgő nekró a homlokán végigfutó piros csík két bal oldaláról a csuklya alá.
A rubin mosolya pengévé alakult az ajkán és néhány csapással véres rongyokká szabdalta Zöldike fekete köpenyét. Végül egy szegycsontra irányzott rúgással földre döntötte. A kardot cirka mozdulattal elrakta és...
- Áááááááááá! - Üvöltötte a nekromanta.
... kitépte a rongyosra szabott öltözetből kilátszó jobb mellbimbóját. A zöldképü összegörnyedt és levedő után kapkodott. A csuklyás pedig zsebre vágta a szövetdarabot és szó nélkül odébb állt.
- Bolond! Gondolod nem fogom a napot átaludni! - próbálkozott rekedten utána kiáltani a görnyedő károsult. De válasz nem érkezett!
A két gyémánt még feküdt egy darabig.
- Látod, adódik nekem "csetepaté"!
Kinyújtóztatták kezüket, lábukat és Dzsó két szivart pödört elő az egyik vállszíja tartójából. Az egyikre rágyújtott, a másikat a megzúzott társának nyújtotta:
- Saját termés!
- Tudod, hogy nem dohányzom - szólt a zöld, nem kis fájdalommal a hangjában ahogy a szivarért nyúlt. Nagy levegőt vett, az egyik véget leharapta, a másikra ráfújt, mire ez vidám fehér parázzsal izzani kezdett. Visszafordította és nagyot szívott belőle.
- Én sem! - válaszolt megfontolt pöfékeléssel a kék.
A nekró felröhögött majd köpött egy adag nikotinos vért. - Akkor csak gégére! - ezzel egy újabbat szippantott.
Egy órán át csak pöfékeltek, majd Zöldike kissé túlspirázva, nagy nyögések közepette lesöpörte magáról az időközben odasereglett gyászoló, nemrég kikelt első ívású nyálkacsiga porontyok tucatjait, majd miután a kezéről is letörölte a ragacsot, feltápászkodott.
- Tudod, hogy most kezd láb és szájszagod lenni? - kérdezte a kéktől.
Dzsó csak nézte egy darabig, majd hirtelen felült. Egy alacsonyan elhúzó mézgyűjtő tövis állt az orrába.
- Határozottan tavaszodik. - fintorgott miközben kirántotta orrhegyéből a kis rovart. - Azt hiszem mára elég volt.
- Elég. - egyezett a másik - De én még megnézem a zombi csapdáimat, ha egyszer haza esz a fene, egy darabig úgy sem leszek cselekvőképes.

Miközben a kékbőrű, még mindig élvezettel pöfékelve feltápászkodott, a társa a szövetségi városuk felé vezető völgy bejárata felé vette az irányt. Az első kőgörgeteknél felkapott oldalra a cserjés közt és meglepetésében megdermedt. Egy bozontos emberfarkas üstöke kandikált ki az egyik bokor felett. Hatalmas szemek meredtek a nekromantára, az övéi meg vissza. Egy rövid ideig, mert mindketten könnyezni kezdtek.
- Kérlek ne nézz velem farkasszemet! - zengte kérlelve egy kútmély bariton.
Seligen befordította a szemeit, majd vissza. - ezek nem farkasszemek!
- Az enyéim sem - zúgta a tenor tisztaságú basszus hang. - Egyébként Kolumba vagyok.
- Ó, örvendek a szerencsének! - gúnyolódott a zöld. - És mondd, mit keresel abban bokorban, az egyik csapdámat foglalva?
- Khm, ez felettébb kínos. - jött a vastag hangszálak legmélyéről. - Hát, tudod egy vérnyulat kergettem...
Hosszabb szünet.
- Igen, és? - ösztökélte Zöldike. Közben Dzsó is az emelkedő aljához ért és a kép- illetve hangjelenségre szintén megtorpant.
A vérfarkas könnyezni kezdett.
- Óh, ketten vagytok! - sóhajtott szomorúan.
- Szóval kergetted azt a nyulat!
- Igen, és el is kaptam. - pityergett a jobb sorsra érdemes bariton.
- Ügyes vagy.
- De kiderült, hogy az a farkam!
Itt már sírdogált a szegény pára, Dzsót pedig csendes zokogás rázta és szintén könnyezett.
- Van még több hasonlóan felemelő információd? - kérte számon a cserepesképű a megszeppent szörnyet.
- Szóval közben belehuppantam ebbe a fájdalmas csapdába...
Seligen nagyot nyelt, lejjebb még Dzsó is elkomorodott, látta már, hogyan néz ki a nekromanta hullacsapdája.
A nekró a megtört állathoz óvakodott. Az meg hatalmas mordulással a zöld nyak felé kapott.
- Megbolondultál? Még ki sem szedtelek! - kapta el a fejét Sel.
- Ó, elnézést, bocsánat! - szabadkozott az operaénekes tehetségű ragadozó. - Az ösztönök, tudja!
- Tökéletesen megértem Kolumba uram. - mondta nyájasan a nekromanta és egy jól irányzott csapással halántékon vágta a félreteremtett förmedvényt.
A fenevad bizony alaposan belegabalyodott a csapdába. Az hullák óvatos fogva tartására tervezett apró kampós háló rátekeredett az egész altestére, a harmatfű szerű ragadós csapószerkezet nyúlványai még némely testnyílásába is bebújtak. Nem ecsetelném milyen emlékezetes élmény volt kiszedni szegény párát.
"Gyönyörű együgyű állat!" - gondolta a vállára dobva a fényes szőrű ájult testet Zöldike. "Még az is lehet, hogy megtartom."
Dzsó odalent a könnyeitől eláztatott szivart bámulta fáradtan, szomorúan.
- Most már valóban toljuk haza a szekeret! - mondta a zöld és mindketten, völgyfaltól völgyfalig imbolyogva, sétáltak hullámzó völgyalji ösvényen, Piciklon édes-sós süteményeire gondolva.

A védőfalak alá érve, a megnyugtató épületek látványán túl, az emlékmű irányába egy magasba szökő, idegen zöld burjánzás virított.
És még nem volt vége a napnak!

A kék óriás és zöld nekromanta társa belépett szövetségük kapuján. Ahogy felcaplattak a fenékszálkásító lépcsősoron, ledermedtek.
Az emlékmű eltűnt. Pontosabban szólva ott volt az, valahol, egy buja zöld gömb közepén, csak éppen egy tenyérnyi darabkája sem látszott. Pedig nekem aztán nincs nagy tenyerem. Az emlékmű „helyét” most vagy 100 méter magasra nyúló, áthatolhatatlannak tűnő, zöld növénytakaró borította. A két érkező nem kis aggodalommal szemlélte az enyhe tavaszi időben egyébként igencsak üdítő látványt.
A zöld lomb alatt vastag gyökerek kígyózták körbe az újdonsült erdőrészlet központját.

- Kis kerek erdő… - motyogta álmélkodva a nekromanta.
- Mi? – kérdezte zsigerből oda sem figyelve a kék.
Az egyik gyökérfonaton, az első égbe nyúló fatörzsek közt egy lemezpáncélos alak üldögélt, előregörnyedve, háttal az ámulóknak.
AranyAlma érkezett zsebre dugott kézzel a visszatérőkhöz.
- Épp jókor érkeztetek vissza! – mondta üdvözlésképp
- Mi? – kérdezte a nekromanta.
- Hogyan? – érdeklődött Dzsó, majd megrázta magát és a jelenleg leghatalmasabb végzetúr felé fordult. – Bocs Alma, de ez a látvány… Mi történt?
- A szellemlény tegnap érkezett. Az emlékmű természetesen megbilincselte, de ma reggelre, amíg a fényes pórázával elért, mindent befont gyökerekkel, ágakkal, fákkal és tengernyi folyondárral.
- Na jó, de mit csinál ott Maedhros? Mintha motyogna magában! – csatlakozott az értelmesebb társalgáshoz a nekromanta.
- Ott van a szellem is, csak innen nem látszik. Hogy mit csinál? Nem tudjuk, senki sem merte megközelíteni.
- Elegem van a baromságokból! – fortyant fel Dzsó. – Most megyek és végre kialszom magam, még ha arra is kell kelnem, hogy kényszerzubbonyban távolítják el vadul üvöltöző barátunkat a padlizsánlila istenség kockafejű őrei!
Aranyalma vállat vont és tovább sietett dolgára. Dzsó is hátat fordított és morogva a házához vonszolta magát.

Csak a nekromantában nem maradt annyi józan ész, hogy legyőzze kíváncsiságát, s a göcsörtöknek magyarázó alakhoz sétált. Maedhros egy, a gyökerek közt megbújó széles odúhoz beszélt. Előredőlve csörgetett valamit jobb kezében, majd felemelte és lassan lepergette bal tenyerébe. Apró csörgő kincstári kuponok voltak. Mindeközben halkan, de vészjóslón motyogott egy áttetsző lénynek, amely hatalmas megigézett szemekkel meredt vissza a hipnotizáló Végzetúrra.
- Adodide! Idevele! Nedugdossad! Nekedmárnemkell! Készíttettem a tanácsadóimmal végrendeletet, már csak alá kell írnod! Elég lesz a három kereszt! Ha nem, nem, akkor legalább tegyél valami ráutaló magatartást! Naaaa! Adide!
A nekromanta mellé lépett és óvatosan a vállára tette a kezét. Madhros métereset ugrott a magasba, a szellemlény pedig egy tüzelő kandúr vernyákolásához hasonlatos hanggal eltűnt a gyökerek közt.
- Már majdnem megvolt! – préselte ki összeszorított száján isteni haraggal a lemezpáncélos. Földet érve megpördült és mutatóujja a cserepes, zöld arc előtt néhány tized milliméterrel állapodott meg. Kicsit még rezgett is, mint a gyakorlóbáb mellébe becsapódott nyílvessző. A nekromanta orrhegyének pihéi szinte egyenként érezték Maedhros, kuponpergetéstől elkopott ujjbarázdáit. Seligen rábandzsított az ujjhegyre, két kezét lassan, nyitott tenyérrel a magasba emelte. A megzavart, dühtől vörös arc pedig ezt fröcsögte:
- Nincs alku! A licit elmarad!

Az ordításba beleremegett a Hatalom tornya számtalan, bár egyre csökkenő számú ablaka is. Az állatok a kennelben kétségbeesetten rángatták béklyóikat, Piciklon ijedtében beletenyerelt a frissen sült áfonyás pitébe. Aztán elégedetten nyalogatta le ujjairól, konstatálva, hogy megint jól sikerült. Néhány gyengébb idegzetű szárnyas elfeledkezvén arról, hogy mit is csinál éppen, undorító csattanással kenődött szét az egyre csak magasodó falon, majd nyálkás csíkot húzva lassan elindultak maradványaik a föld felé.

Az ordítás az Epikus emlékművet körbevevő bozótosból érkezett. Egy igen zilált ruházatú, és a ruházatát is felülmúlóan zilált tekintetű végzetúr kardjával dühödten csépelte a növényzetet, és egy sebekkel borított, valaha valószínűleg kék bőrű hullát. Repkedtek a gallyak. Levelek, hús és velődarabok. A teret körbevevő házikók ablakai sorra csukódtak be, még a spalettát is rájuk hajtották az előrelátó lakók. Tudták, hogy bármilyen szörnyű és idegőrlő is volt az elmúlt két nap agyzsibbasztó zsongása (adideadideenyémenyémadidena), az semmiség ahhoz képest, ami eztán fog következni. Wurgolx mindenesetre vigyorogva kikönyökölt a Varázslótorony legfelső emeleti ablakán, és leordított:
- Nos? Hogy tetszik?
Nem gondolta, hogy a bokrok közt tevékenykedő eszelős bármit is tudna tenni ellene. Bármely ismert varázslat hatótávolságán kívül tartózkodott. Odáig meg úgysem tud feldobni az a mániákus. Tévedett. Miután magához tért, és Zedd kirángatta a homlokába ékelődött tárgyat (amiről kiderült, hogy a szellemlény szilánkosra tört végű combcsontja volt), első dolga az volt, hogy bezárja az ablakot, és eltorlaszolja a bejáratot.

A Kincseskamra ajtaja elé is nehéz ládákat vonszoltak odabent. Az asztal közepén egy jelentéktelen külsejű gyűrű árválkodott, körülötte zsetonok feküdtek kisebb-nagyobb kupacokba halmozva. Seligen betolt öt zsetont, Karom erre csak cöccögött. Sűrű szivarfüst ülte meg a helyiséget.
- És mi van, ha ő is licitálni akarna? Beengedjük?
- Nem, nem akar!- vágta rá Jerikó túlzottan is gyorsan.
- Mi van, csak nem félsz te is tőle? Sokkal erősebb vagy nála!
- Igen, ez igaz, de…

Mindannyian tudták, hogy az elmúlt hetek nem múltak el nyomtalanul Maedhros fölött. Láthatóan nagyon megviselte, hogy a Felsőbb Hatalmak (bár ő váltig tagadta, hogy bármiféle hatalom létezhet, amely felsőbb lenne nála) rávették kedvenc segédje, Blue, az Adóellenőr kivégzésére. A kegyenc kitömött testét terem nagyságúra megnagyobbított fogadószobájában a trónusával szemközt állította fel, egy koszlott lila kupac (állítása szerint a kupac valaha Ciculi, egy jobb létre szenderült bíbor mösze volt, de Seligen szerint csak becsomósodott ektoplazma, amit rabul ejtett a hely szelleme), egy fenyegető pózba állított ősmágus (a fenyegető póz többekben a falusi lakodalmakat idézte fel, Zedd állítása szerint tisztára olyan, mint az egyik bácsikája, aki ha többet ivott a kelleténél, kötekedő hangulatba került, de a legfenyegetőbb benne az volt, hogy bármelyik pillanatban lehányhatta a körülötte lévőket), valamint egy mocsári ork társaságában (róla semmit sem tudtak a többiek, Maedhros állítása szerint akkor találkozott szerencsétlen jószággal, amikor még egyedül járta a vadont, és az okos jószág lett az első híve (ami a többiek szerint sokat elárul az orkok állítólagos intelligenciájáról). Sándornak nevezte, és Szemtelen Karom állítja, hogy többször hallotta, hogy beszélget vele, míg Barrakuda esküdni mert rá, hogy az orkot korábban az egyik ócskásnál látta porosodni.).
Miután kedvére valóan elrendezte a kitömött lényeket (ez három napot vett igénybe, ezalatt két szolgája választotta inkább a biztos halált (sűrű könnyhullajtás közepette felfalták egymást), mint a rendezgetés bizonytalan befejezését), fejébe vette, hogy kitenyészti a tökéletes segédet. Átrágta magát a szakirodalmon, majd a vadonba vetette magát. Néhány napig senki sem hallott felőle, majd megjelent szakadtan, borostásan, és szaglott, mint a teveürülék, de arcán boldog vigyor ült. Láncon két meggyötört alakot vonszolt maga után, akiket rögvest az istállóba rángatott.
A következő napokat friss szerzeményeinek szentelte, gyakorlatilag velük lakott az istállóban. Néha megjelent az ebédlőben, és lázas sietséggel tömte magába az ételt. Ilyenkor lehetett vele úgy-ahogy kommunikálni, bár egyre elkeseredettebben meredt maga elé, ahogy telt az idő. Korábbi lelkesedése lohadni látszott, már nem szónokolt a Tökéletes Adóellenőr Tenyésztési Programjáról (állítása szerint az efféle segéd képes az áldozat lélekenergiáját akár negatív tartományba is fordítani, ott is találva lélekenergiát, amiről a tulajdonosa nem is tud). Az ötödik napon Seligen meglátogatta az istálóban.
Az egyik boxban egy asztal állt, az asztal két szemközti oldalánál pedig két meggyötört, valaha szebb napokat látott öltönyt viselő lény ült székéhez kötözve. Az asztal közepén vázában egy csokornyi vörös rózsa kókadozott, valamint egy-egy háromliteres „Koccintós” feliratot viselő palack.
- Próbálok romantikus hangulatot teremteni. Azt olvastam, hogy ez indukáló hatású lehet ennél a fajnál a szaporodási hajlandóságra.
- Hát lehet. De…
- Próbálkoztam mindennel!- szakadt ki Maedhrosból. - Hoztam nekik illusztrált könyveket-semmi! Hoztam be kecskéket, hogy láthassák, hogyan is működik az egész, ha már maguktól nem tudják. Semmi! Már három napja ennél az asztalnál ülnek, nem kapnak mást, csak abból a „Koccintósból”, mert állítólag az alkohol fokozza a vágyukat, de semmi! Csak gajdoltak meg pityeregtek.
Seligen döbbenten meredt a valószínűtlen látványra. Nem tudta, hogy is mondhatná el, lehetőleg tapintatosan.
- Nem akarok csalódást okozni Maed, de szerintem mindkettő hím…
Az egyik szakadt öltönyös példány hálásan csuklani kezdett. Seligen méltóságteljesen kivonult, és csak a sarkon túl kezdett röhögni.

- Még mindig meg van győződve róla, hogy neki hozott valami mást a szellem, ez a gyűrű csak véletlenül keveredett a szellemhez. Azóta is az emlékmű környékét túrja…
- 201.
- Á, én kiszálltam.
- No, akkor beengedjük, ha ő is be akar szállni?
- Én ugyan fel nem állok!
- Nekem reumás a térdem.
- Én vagyok legmesszebb az ajtótól, ne kelljen már pont nekem!
- Akkor ezt megbeszéltük.
- Meg. 202.

A reggel ezüst csillogásba öltöztette az erdőt. Az évszázados bükkök közt takaros, tornácos, emeletes faház állt magában egy patak parti tisztáson. A háztól nem messze a bő vizű patak küzdött medrének mélyítésével. Vize most csillámolva csörgedezett tova, a ház felé vezető völgyecskében középen, rohanva az egyre meredekebbé váló völgyalj felé.
A patak nem messze eredt a háztól, 20-30 lépés lehetett a faviskó emeletéről lekocogó lépcső alja és a forrás közt. A tisztás kinyúlt felé, körbeölelte és dús aljnövényzettel kényeztette partvonalát, egész addig, hol az égbeszökő, büszke fák átvette az uralmat a nyílt terület felett.
A kis ház padlásajtaja lassan, álmos nyikorgással kinyílt. Koszos, zöld, erősen hunyorgó arc jelent meg a nyílásban.
- Uh… - emelte védekezőn karját a szeme elé.
A kis faházból dühös morgó, vakkantó, csaholó hangok hallatszottak.
- Csug… csukdt be, csugja már be álnok giz… gazda! – nyögte egy éhgyomorra érces bariton.
Seligen fél kézzel még a látásának épségét védve a vakító erdei félhomálytól, behúzta maga mögött az ajtót. Egy pillanatra úgy tűnt mintha egy szőrös kar is segít neki odabentről. Továbbra is védekezve bicegett le a lépcsőn, a felétől nadrágféken. Ahogy leért, kénytelen volt mindkét karjával tompítani, az avartakaró itt nem volt puha és vastag, mint az erdő mélyén. Szemei lassacskán megszokták a fényeket és a homályból kibontakoztak a formák, átvéve az uralmat látóterében az eddigi fájdalmas fényfolt felett.

A tisztást erdei sás levelei borították sűrűn, ami szinte selymes gyepnek tetszett, amíg a bőr meg nem tapasztalta aprón fogazott éles szélük vágását. A leveleken milliárdnyi fénypont pulzált a szellő által mozgatott lombokon átszűrődő, tompától az élesig játszó napfényben. A forrástól egész a kis házig, élő, zöld-ezüst fénytenger hullámzott.

A nekromanta ügyetlenül feltápászkodott, néhány korán kelő pillangó tetemét hagyva maga alatt, és imbolyogva útnak indult a hűsítő vízcsobogás irányába. A sáros, csapzott zöld fej belül szakadatlan monotonitással zúgott. Szemei csak homályos képeket voltak képesek közvetíteni a környezetről. Nem volt kellemetlen, inkább álomszerű, bódító érzés. A forrás melletti tiszta, kavicsos parton térdre esett. A víz egy kútszerű sziklaüregből tört fel, itt tovairamodása előtt, tág víztükröt alkotott, amely középen felpúposodott, a felvilágra kíváncsian igyekvő folyadéksereg érkezése miatt. Zöldike lehajolt, markát vízbe merítette, s hagyta, hogy a kristálytiszta ezüstfolyam felőle kicsurogjon. Ezzel elszórakozott egy darabig, kiélvezve az utolsó cseppek fényjátékát is, majd megmosta arcát és tarkóját. A hűs forrásvíz kéjes élvezetet okozott a zúgó fejnek. Aztán megpillantotta tükörképét és minden megdermedt.

A történések folyamát fakószürke bundás, karmos mancs indította el újra, ahogy a víztükörbe meredő nekromanta vállára nehezedett.
- Üdv az új világban, Gazdám – morogta a tegnap még oly selymes pokolmély hang.
A Gazda enyhén előrébb hajolt. Válla fölött átnyúlva elkapta a karmos hüvelykujj tövét és rásegített, hogy a Szolga, a Gazda hátán átgurulva hanyatt terülhessen a jeges vizű patak kavicsos medrében. Egy inni igyekvő nyálkacsiga család hanyatt homlok menekült, a családfő abban a pillanatban határozta el a költözést a völgy másik végébe.
- Mondd, téged nem zavar az ezüst csillogás? – kérdezte a nekró enyhe idegbajjal a hangjában.
A sárga szemek meg betépve pislogtak. „Mi?”
- Hogy Mi? – mondta ki hangosan is, miután összeszedte bátorságát, hogy kifejezze tanácstalanságát.
- Te, Barátom, ahhoz is hülye vagy, hogy egyedül kikeveredj egy gyengébb burjánzásból. – mondta tanácstalanul a nekromanta.
A vérfarkas továbbra sem tudta mire vélni a dolgot, összeszedte magát, megköszörülte torkát és legselymesebb operaénekesi hangján megkérdezte:
- Mi?
- Na jó. Ezt a párbeszédet hanyagoljuk. Mi történt tegnap?
- Mi… Illetve, hogyhogy mi? – folytatta ugyanazon hangfekvését a lycanthróp.

Zöldike a homlokára tette a kezét. Lehunyta szemét és erősen valami megnyugtató és békés dologra koncentrált. Miután kiélvezte a szemhéjára vetített rothadó testekkel teli tágas kripta látványát, pislantott, nagy levegőt vett és nekikezdett:
- Drága Kolumbám… - Itt megakadt. „Kolunba, ki ez a mederben didergő, szőrös elmebeteg bőrváltó? Ismerős, de…”. A zöld fej nem emlékezett. A reggeli ébredés előtti időről mindent kusza káosz fedett. - Nos.. hmm. – folytatta – Légy oly szíves és meséld el nekem ki vagy te, hol vagyok éppen és mit keresek itt?
- Na de drága Gazdám! – szomorodott el a vérfarkas. – Még sosem bánt velem így.
A hideg víztől remegő bőrváltónak már a „ledrágázás” is sok volt, hát még a „légy oly szíves”. Kissé el is pityeredett a mostoha bánásmódtól fellángoló bánatában.
- Kérlek szépen beszélj, és mondd el mit keresek itt! – kérlelte a nekromanta.
- De hiszen… - a lycanthróp majd elsírta magát. A keserűségtől megélesedő baritonja végleg elűzte Seligen barátságos hangulatú kriptabelső képzetét. – De hiszen te vezettél ide minket. Igaz, ez a kis kunyhó az én dicső felmenőim otthona. Itt nőttem fel, ide csaltuk áldozatainkat. Az én kedves testvéreim mind itt élnek még… illetve Gordon és Greda… - Itt felcsillant a szeme, szája mosolyra húzódott, agyarai kivillantak. Ó, igen, Gerda sok mindent tud neked mesélni a tegnap estédről!

Kolumba most már szélesen vigyorgott és a házikó felé pillantott. Zöldike bizalmatlanul összehúzta a szemöldökét és hátrafordult. A lépcső tetején az ajtóban egy buja idomú, karcsú nő nyújtózkodott. Határozottan galetkinek tűnt és bizony igen csinos galetkinek. Testét egyetlen kék macskapárducbőr ágyékkötő fedte. A tökéletesnek látszó alakját egyetlen apró hiba keretezte, a sűrű, enyhén pirult zsemleszínű, fényes szőrzet.
Zöldike visszafordult a pancsoló szolgájához, megragadta az ázott mellényből kikandikáló inasi inggallért és kirántotta a vérfarkast a mederből. A patak nagy sóhajtással vette újra birtokba megszokott útvonalát.
- És most nagyon sürgősen kezdd el az érdemi beszámolót, mert fotelkárpitot csinálok belőled!
- Nos, a hordaváltásod ünnepeltük tegnap. – élénkült fel az átázott bundájú szolga.
Kolumba örömmel konstatálta a megfelelő bánásmód újbóli meglétét és a hűsítő tiszta víz kellemetlenségének megszűntét. A nekromantát viszont újra elfogta a kétség. Semmilyen hordaváltás nem élt az emlékezetében, mégis, az előbb, a víztükörben megpillantott smaragd hovatartozási szimbólum teljesen idegennek tűnt. Égő vörös szemmel fordult az ázott, didergő szolgája felé.
- Tovább.
A kijelentés olyan erővel hatott, amit nem igen lehet figyelmen kívül hagyni. Legalábbis tartós sérülések nélkül nem.
- Rendben, rendben. Szóval. Nos. Nos, tegnap kora délután érkeztünk. Azt mondtad ki akarsz próbálni egy rituálét. Nyugodt körülmények kellenek hozzá. Hát hazahoztalak a családomhoz. Tudod, hogy nagyon szerettek volna már látni téged? Mint új főnököm. Sokat hallottak rólad.
- Nem találkoztál velük, mióta beálltál inasomnak.
- Hát… lényegtelen. De nyugodtak a körülmények. - a nekró erre színpadiasan végignézett mocskos ruházatán. - Erdő, több mérföldre a civilizációtól. Azt is említetted, hogy „jó, pont útba esik”. Szóval elhoztalak.
A zöldarcú kérdőn töprengett. A válasz csendjétől még a szellő is elcsendesedett. Ismerős volt a beszámoló. Hosszú gyalogút az erdőben a legutolsó településtől. De mi volt az úti cél?
- Tovább.
- Hát, aztán… lecuccoltál. Illetve illőn bemutatkoztál a családnak. Khm… Közben kiderült, hogy Gordon öcsém és Greda nővérem is éppen otthon voltak.

Zöldike felhúzta fél szemöldökét, no nem azért mert Kolumba mindig tegezi ha izgatott, hanem lopva a viskó felé kémlelt. A nőstény a lépcső korlátján könyökölt. Kitűnő rálátást engedett formás domborulataira. Olybá tűnt, őket figyeli és mosolyog. Szemfogai csillogtak a napfényben. Persze ezt innen pontosan kivenni lehetetlen.
- Mit mondtál? Nem figyeltem!
- Csak annyit, hogy Greda nagyon fel volt dobva, hogy nekromanta vendégünk érkezett. Klamator bátyám, pedig elhívott minket a pincéjébe. Kitűnő arhomad borai vannak.
- Na, ne mond, hogy belementem.
- Önfeledten elbeszélgettetek Gredával. Többek közt buzgón ecsetelted az élőhalottak csapdázási módszereit. Az általad kidolgozott harmatcsapdát és felvetődött tökéletesítési módszereknél az én elfogásomat is nagy hévvel adtad elő. Odalent még egy üveg bogyópárlatot is előszedtél.
A zöldarcú ijedten tapogatta meg belső zsebeit. A szörnyű feltételezés valósággá vált. Az útra eltett szíverősítő eltűnt. Szeme enyhén könnybe lábadt.
- És mi van a rituálémmal? – kérdezte végül kedvetlenül.
- No, az meg úgy történt, hogy már haza tartottunk. Éjjel hatalmas vihar kerekedett. Állításod szerint többször hagytál orroddal nyomot a sárban, mint azt talpaddal teszed. - Zöldike megvakarta még kissé sárfoltos orrát. - Én Klamatorral haladtam elöl, te meg Gredával beszélgettetek hátul, valami apro… atopzis, vagy aptopzisról és nerko.. nakrózisról. Már majdnem a háznál voltunk, mikor elengedted a nővérem és azt mondtad ennyi részeg alakkal nem mész tovább. Megpörgetted a gyémánt jelvényed és eldobtad, majd belezuhantál a patakmederbe.
„gyémánt?!”
- Rúgkapáltál, de behúztunk a házba. Ott valamit kotyogtál őskövekről, meg összeolvasztásukról egy túrajelvénybe. Én aludni tértem, nem tudom mi történt ezután.

Zöldike újra a ház felé nézett. Gredának nyoma sem volt.
- Hol van Suttogó? - kérdezte aztán.
- Ó, ő lent maradt Gordonnal. Azt mondták nem hülyék, hogy elinduljanak ítéletidőben.
- És a két csáprágós?
- Őket meg felküldte Gazdám a gerincre, azt mondta, arra megyünk korán reggel tovább.
- Szedjük össze Suttogót.
A nekromanta felküzdötte magát a lépcsőn, vissza az emeleti szobába. Belépve a lélegzete is elakadt. Tucatnyi lycantróp hortyogott szerte a helyiségben. „Nagy buli lehetett”. Óvatosan összepakolta cuccait, a hálózsákjának valamiért ingerlően kellemes szaga volt. Csendben elhagyta hálóhelyét.
Odalent Kolumba már egy nagyon eltévedt wantu nyakát rágcsálta éppen. A nekromanta gyomra óriásit kordult.
- Kér egy falatot, Gazdám? – nyammogta a vérfarkas.
- Mennünk kell. – morogta vissza a Zöld. Azon tűnődött, hova tűnt a nőstény.
Az erdőből Suttogó érkezett. Valamit markolt. Ahogy közelebb ért, a nekró felé hajította. A gyémánt szimbólum volt.
- Egy nyálkacsiga mellett találtam. – morogta csendesen.


A csáprágósok valóban odafent pihentek a gerincen, nem volt nehéz megtalálni őket, mindent belepett a grafitpor. Ez tényleg nyugodt környék, nem vadászta le őket az éjjel senki.
A leállt szellőtől, és a melegedő nedves hegyoldal miatt kialakult délutáni fülledt hőségben feltárult a hegygerincen túli párás vidék. A távolban szirtek védték a szárazföldet. Nem messze tőlük két torony magasodott. Az egyik büszkén.
- Ismerős! Mi az ott? – mutatott Zöldike a nagyobb építmény irányába.
- A Napkapu tornya. – suttogta a suttogó hang gazdája.

Gredának pedig nagyon jó szaga volt...

- Ennyi nem elég! – csattant fel a kufár. – Mind a négyét kérem.
- Csak háromét tudom adni. A negyedik élve marad. – A nekromanta sóhajtva az erő felé pislantott. – A negyedik nem alku tárgya! Dupla árat kapsz, legyen elég!
- No jól van! – morogta a kufár, mint akin épp fogsort cserélnek. – Áll az alku. A megadott időben megteszem amit kérsz. De csak mert jó kuncsaft voltál még gyémánt korodban!

Az erdőben amerre Zöldike tekintete elkalandozott, egy vérfarkas nőstény várakozott a homályban. Kezeit fedetlen mellei előtt karba fonta. Puha szőre tiszta volt és rendezett. Megvárta, hogy az alku véget érjen majd egy kínos vedlés után farkas alakjában távozott.
Seligen két napja érkezett a toronyhoz. Meglehetősen sokat épült a legutóbbi látogatása óta. Gond nélkül ballagott át a környező füves téren. Nem voltak kihelyezve Stubb csapdái. Érdekes érzés volt smaragd „bőrben” járni, kelni e környéken. Este felé, amikor kiértek a hegyek közül és rátértek a kublások fogadójához vezető útra egy alkalommal Nasdfil elől a bozótosba vetette magát. A mágus bizonyára észlelte ezt, de nem törődött vele.
A kapu kopogtatásra azonnal nyílt.

- Fantas… Izé… Seligen! – Vigyorgott Khetty a bejáratban. - Mi járatban felénk? Ó, csak nem bezöldültél. A színedből ítélve amúgy sem sok hiányzott.
A nekromanta még mindig felemelt öklével állt, ahogy a kopogtatást hírtelen abbahagyta. Pislogott kettőt, majd öklét zsebre rakta. A nő ismerős volt és a két bőrváltót alaposan kifaggatta saját múltjáról az ide vezető fél napos út alatt.

- Khm… Üdvözöllek Hippifőnökkisasszony! Pár nap nyugalmat szeretnék nálatok!
- Akkor fáradj be, Hámlóképű vándor. – Riposztozott a nő, valószínűleg a „főnökasszony” megszólítás miatt. – Mint, hogy megüzented, többnyire számítottunk rád. Érezd magad otthon.
- Ó, azt nem merem. – mosolygott Zöldike.
- Már jártál erre, szerinted mit árthatsz? – vigyorgott a nő is.
- Szóval beengedsz.
- Igen.
- Akkor khm… tehát beengedsz?
- Mondom, khm… Igen.
A nekró sóhajtott egy nagyot.
- Épp a bejárat közepén állsz…
- Hopp, bocsánat. – Khetty oldalt lépett. – Lépj be!
- Mi inkább kint maradnánk. – Súgta hátulról a zöld fülekbe Suttogó. – Oldalt láttam egy kennelt. Megnézném!
- Én szintén, Gazdám! – hangzott Kolumba tiszta baritonja. - Kérem, engedjen minket a gyakorlóba. Több mint egy napja nem játszhattunk!
Suttogó már lépésekre járt.
- Na tünés! De nem megharapni senki kedvencét, vagy a torony alsóbb téglái közt végzitek!
A két csáprágóst sokkal könnyebb volt kezelni. Nekik elég egy jelentőségteljes pillantás, pár határozott szemmozdulat és teszik a dolgukat. De ez a két agyatlan lycanthróp…

A nekromanta belépett. Barátságos előtér fogadta. Balra az egyik falnál sötét fából készült komód állt. Rajta ismerősen illatos süteményekkel. A komód mellet haladtában balkézzel felkapott egyet az illatos édességből és beleharapott!
- Szentszégesz Isztenek! A maadég vogam!
- Az nagyjából két hetes. – Khettynek fülig ért a szája. – Azért maradt ott, mert marha jó az illata.
Zöldike zsebre rakta a megkövesedett sütit. Egy teába még talán jó lesz, vagy végszükség esetén fegyvernek. A nekromanta, ínyét dörzsölgetve, elindult a konyha felé.
- Ne... ne arra menj! Arra a konyha van... nem biztos, hogy Lia örülne neki, ha a levesbe hullana az arcod egy-egy darabkája! ... sőt! Asszem ennek mi sem örülnénk!
- Rendben. – torpant meg Zöldike. – Van szabad szobátok odafenn?
- Igen, az első szinten nézz körül. Van több is.
- Lepakolok, aztán beszéljünk.
- Ha még itt találsz a toronyban.
Seligen felkacagott.

A lépcsőfeljáró oldalfa nonfiguratív szőttesekkel volt teleaggatva. Ügyes keze lehet a készítőnek, majd alkalom adtán érdemes megkérdezni, ki csinálta. Zöldike lépett három lépcsőfokot, majd combközépig beszakadt a negyedikkel. Egy darabig csodálkozva nézett mielőtt kikászálódott volna. Némi koncentrálás után megerősítette az egész toronylépcső szerkezetét.
„Hoplá. A smaragd szimbólummal sokkal könnyebben megy.”
Ezután már nyugodtan szemlélhette a falat borító alkotásokat. Volt köztük több, az anyag síkjából kiemelkedő griffeket ábrázoló, és sok csatajelenetet formáló domborszőttes.
„Nos, felértem. De azt nem kérdeztem meg melyek az üresek”.
Találomra benyitott az egyik hátsó szobába.

- Böff. – mondta Stubb és buzogányt rántott. – Hogy jutottál be? – kiáltotta.
A törpe leugrott a székről, ez azt eredményezte, hogy az asztalon álló hordó lebillent s tartalma, a folyadékok terjeszkedésének megfelelően, szétömlött a padlón. Stubb egy bányászlámpát varázsolt a homlokára, de, a vendégnek rontás helyett, a kiömlő nedűt próbálta menteni. A törpe is nagyon ismerős volt, de azok az emlékek is homályban lebegtek.
- Stubb, smaragd vagyok. Ne durvulj!
A hordó imbolygó felállítgatása közben a törpe a nekromantára pillantott. Az enyhén sörgőzös tekintetet felváltotta egy pillanatnyi józanság.
- Ne világíts a szemembe. – kérte a vendég, még élénken élt benne a reggeli affér az erdei fényekkel.
- Hogyhogy?
- Mert kellemetlen.
- Mármint, hogyhogy smaragd lettél? – csodálkozott a rőt, bozontos szakáll.
- Az az igazság, hogy… hogy kutatást végzek. – bökött ki valami hihetőt a nekromanta. – A végzeturak történetében nektek van a legközvetlenebb tapasztalatotok a végzetúri halállal kapcsolatban, hiszen Peps vortexe máig itt bóklászik a torony környékén. Szeretném megvizsgálni a történteket és magát az örvényt is.
- Meglehetős mazochizmusra vall, ha ezért váltottál hordát.
Stubb ettől kezdve elvesztette érdeklődését a nekromanta dolgaival szemben. Azért egy kiborult hordó ser sokkal mélyrehatóbb lelki sokk, mint egy eltévedt boncnok jelenléte.

Miután a törpe érdeklődése a saját gondja felé irányult, Seligen jobbnak látta távozni a szobából. Lentről hallotta, ahogy újabb tagok érkeznek. Éppen Liát fogadták páran kitörő örömmel. Érthető, hisz ő vigyáz a hasukra.
Kettővel odébb nyíló szoba gazdátlannak tetszett. Néhány mennyezeti gerenda állt keresztbe a szobán, ettől függetlenül teljesen biztonságosnak tetszett a tartószerkezet. Ha lakná valaki, biztos rendbe hozta volna. Pár napra több mint tökéletes. A batyuját ledobta a régen használt derékalj mellé és elindult megkeresni a „főnökkisasszonyt”.
Khetty a földszinten beszélgetett Liával. A nekromanta megvárta, míg kiélvezik a viszontlátás örömét, majd melléjük ballagott. Fantasylia felé fordult, mosolya lehervadt és hátratántorodott. Kezeit a halántékára szorította és felkiáltott.
- Lia, mi baj? – kérdezte rémülten Khetty.
- A fejem… szétmegy a fejem. – sziszegte keservesen Lia.
Seligen megdermedt egy pillanatra, majd a Liához lépett, hogy felsegítse, de a nő felsikoltott. Erre a nekromanta hátrahőkölt. A szenvedő egy kicsit megnyugodott.
- Khetty! – lihegte a telepata a fájdalomtól. – Kérlek,... vidd a közelemből. Olyan… a pszichéje, mintha… az orrán bedugott… kanálnyéllel összekutyulták… volna az agyát!
A napkapu vezetője gyorsan könyéken ragadta a nekrót és jobb híján kipenderítette az ajtón.
- Nem tudom mi történt veled. Véleményem szerint sosem voltál normális, de előzőleg nem készült ki tőled Lia.
- Nézd, Khetty. Nyíltan jöttem. – a nő szeme mérgesen csillant, de a zöldképű nem folytatta a gondolatszálat. – Kutatok. Szükségem lenne a feljegyzéseitekre arról az időszakról amikor Peps „elment”.
- Rendben. Menj Dankához. Segít neked.
- Köszönöm.
- És kerüld el Liát.
- Úgy lesz.
- És… Mit tudsz Dzsóról? – enyhült meg a nő hangja.
- Én… azt hiszem,.. semmit. – válaszolta őszinte bizonytalansággal a nekromanta, Khetty legnagyobb bánatára.

****************************

Kopogtattak.
- Jer be! – Szólt az ajtónak Zöldike.
Danka lépett be. A nekromanta az ágyán ült és varrogatott. Valami felkarnyi nagyságú dolog volt amin dolgozott, négy ággal.
- Az mi lesz? – kérdezte a tudós.
- Baba. Tudod Kolumba nagyon szeret vele játszani. Szerintem nagyon hiányzik neki egy utód. Sajnos óvatlan és gyakran széttépi. Azt nem tudom, mi legyen a feje, de kitalálok valamit.
- Igazából azért jöttem, mert lent vár rád egy alak. Kufárnak néz ki, de nem akart bejönni a szállásra. Azt mondta beszélnie kell veled és megy is tovább.
- Megyek. – bólintott a nekromanta. A babát zsebre téve Danka mögött elindult.
Odalent egy cingár alak állt óriási fülekkel. Seligen hozzá sietett. Valamit suttogva beszéltek, majd a nekromanta kristályokat adott a házalónak, az átnyújtott egy kerek tárgyat, majd hátra fordult és útjára indult.
- Csak nem egy babafej? – kérdezte az ajtót bezáró nekrótól Napmo.
- De. – mosolygott Zöldike.
- Ilyennel is házalnak?
- Meglepődnél, ha tudnád még mik mindennel. – vigyorgott sejtelmesen a zöldképű.

A kis kerek fejen kócos, sötétbarna műhaj paróka volt felragasztva, orrát két apró sötét pötty jelezte, pirospozsgás arcán szeme, szája vidámra pingálva.

A vortex eszeveszetten pörgött. Dühítette a nem messze tőle álldogáló két alak közül az magasabbik. Egy nekromanta volt, és a nekromanták gonosz teremtmények. Manipulálják a halált és képesek a lelkeket és a testeket elkülöníteni és bármelyiket a saját szolgálatukba állítani. Ha tudta volna, hogy ez az egy már mennyire veszélytelen, mind testekre, mind lelkekre! Elfeledte múltját, elfeledte jövőjét.

- Peps! Értelmetlen volt távozásod. A szeretteidet újra tudom éleszteni! Ezután azt tesznek amit csak akarok!
- Gazdám! Ne tedd! – küzdött a másik apró alak, de tiszta mély hangja a vortex zúgása ellenében keveset ért.
- Menj haza, mielőtt meggondolom magam, hülye állat! Csak a nővérednek köszönheted, hogy te még élsz!
- Kérlek! Kérlek! Ne tedd meg!
Az örvény őrjöngött, lassan megindult a csúfolódó alak felé. Seligen a zsebébe nyúlt, ott volt még a három napja eltett sütemény. Még most is nagyon kellemes illata volt. Fogta az édességet, illatát még egyszer mélyen beszippantotta, majd a vérfarkas fejéhez vágta!
- Tűnés te dög! El vagy bocsátva!
Kolumba nyüszítve hátrált. Zöldike Peps forgataga felé fordult és nekiiramodott, közben tovább üvöltve.
- Bábok! Érted! Mind üres báb! Én vagyok a gazdájuk, én rendelkezem felettük és nem tehetsz ez ellen semmit! Semmit!
Futás közben egyik szütyőjéből előhúzott egy rongybabát, megsimogatta. Napokig minden energiáját belevarrta. És most…
- Na ezt emészd meg! – ordította és a babát maga előtt az örvénybe hajította.
A hatás nem maradt el, a vész hirtelen sokszorosára nőtt.
…
A vortex sebesen elvonult. Mögötte nyoma sem maradt életnek. Csak széles seb, ahol az álmodozó lélek biztonságban kipihenheti magát.
Odébb egy fakószürke bundás alak ült a földön. Egyik kezében egy csuklóból amputált békebeli jobbkézzel, másikban egy kőkemény süteménnyel. Üresen meredt maga elé.
A tarkóját érő ütéstől előre zuhant a kiszáradt porba, a kéz és a süti messze gurult a mocsokba.
- Megvagy! – morogta az ütést okozó kéz gazdája elégedetten.
- Helló Dutch! Szerinted mennyi idő egy ilyen dögöt beidomítani. Mutatós példány! – szólt egy másik végzetúr valahonnan hátrébbról, majd előhúzta fegyverét.

Gredának nem csak az illata, az íze is kitűnő volt.

Napok óta dühödt pakolás és csörömpölés hallatszott az ezidáig békés Piciklon hajlékából. Időnként repültek a tepsik és a habverők, majd kis idő elteltével dúlva-fúlva visszavitte őket.
Maedhros és Seligen biztos távolból figyelte:
-Mi baja Picinek?-rántotta fel a szemöldökét a nekromanta, minek következtében apró, zöld pernyeként pergett a bőre.
-Nem tudom, de legalább éjjel nem zörög...bááár mostanában mintha az emlékmű-túristáink látnák a kárát ennek...hol vannak már azok a szépívű repülések...Amúgy meg kérdezd meg tőle! - elmélkedett I. Maedhros IstenKirályCsászár.
-Kérdezze, aki buggyant wantu tojást evett! A végén még engem is tepsinek néz...

***

Miután Damage, Glórin és Karom elköltözött, követte őket az Öntudatra ébredt időjárás is.
-Arikel, Sillamaq ti a ruhás zsákokat hozzátok. Setutara, gyere...ne, ne ellenkezz. Most cipelni fogsz és nem harcolni. Gyere már ide! Hééé! Az ide, az itt van és nem az emlékműnél. Ne akard, hogy én menjek érted! - perlekedett Pici, az engedetlen tüskés ktoraiddal.
-Jól van...gyere szépen...ezt a pár ládát rákötözöm a hátadra...nyughass...látod, készen is vagyunk. Gyertek, indulunk. - mielőtt végleg elhagyta volna a hatalmas gyémántvárost, még írt pár sort a maradóknak, majd Dzsó házának az ajtajára tűzte. Szerenycsére a kék diplomata nem volt otthon...

***

-Na jó...eljöttem, de most merre tovább?-tépelődött az ezer utak kereszteződésénél. Ekkor észrevette.
-Ez az! Ennek kell lennie!-csapott Arikel homlokára, mikor meglátta a frissen felszögelt irányjelzést...a tábla egyik sarkát egy kecske rághatta meg és egy fémgránáttal volt feltűzve az oszlopra és...rózsaszín volt és...bolyhos.
Ekkor, mintha villámcsapott volna Setutara tüskés fenekébe, kilőtt egyenesen a légió központi tábora felé.
-Ó, Raia! Miért büntetsz engem egy ilyen ostoba jószággal?
-Silla, hozd vissza!
-De biztos visszajön magától...
-Ne feleselj állandóan! Azt mondtam hozd vissza!
-De a légió...
-Legalább fasírtot csinálnak belőletek...-morgott Piciklon - Akkor gyertek! Hozzátok a zsákokat is...
.
.
.
Kisebb hajsza és nagyobb bújkálás után meglett Setu...a csomagok nélkül...
-Én kicsavarom az utolsó csepp lélekenergiádat te nyomorúság-kergető, teee!
Mit műveltél? Hol vannak a féltett eszközeim? Gyerünk, mutasd csak, hol hagytad el!!!!!
Hiába...nem használt sem a könyörgés, sem a fenyegetés...
-Ha már így alakult, te csökönyös dög, hát rendben, de ezentúl ti se esztek több sütit! Irány a Tappancs!

***

A három emigráns által alapított szövetség még nem volt túl nagy...csak az őrtorony néhány szintje volt készen, várva az új jövevényeket.
-Helló Pici! Hát te? Mi ez a sok zsák? Arról volt szó, hogy csak néhány ruhát hozol...-lapogatta meg a nő hátát Glórin.
-Tudom, tudom...de úgy döntöttem, hogy nem maradok soká. Remélem a vakoló tudományomnak hasznát veszitek. -vigyorgott Ciklon.
-Naa, Pic! Maradj jóóó sokáig! Gondold át...rettentő meggyőző tudok ám lenni! - és már készítette össze a régi-új csapattag meggyőzéséhez szükséges eszközöket Damage...
-Tehát, hol vannak a tervek? - ragadta meg a vödröt és vakolókanalat Pici.

***

-Szóval nem gondoltad meg magad...
-Nem, már döntöttem.
-Nem lesz könnyű...
-Ha nem jön össze, akkor lesz még helyem nálatok?
-Naná! Tudod: FOR THE TAPPANCS! - vigyorodott el Damage.

***

-Szia Khetty!
-Te meg? Hogy-hogy erre? Miii? Ez meg micsoda? - bökött a Napkapu vezetője a jövevény mellkasára.
-Jól látod...most már egy hordába tartozunk – vigyorgott a cukrászként is ismert fekete hajú nő.

- Mi az, hogy…? Csak így összepakoltál és eljöttél? – hökkent meg Khetty.

- Hát gondoltam, meghúzhatom magam nálatok egy darabig…

- Hááátöööö…

- Mivanmáááá’? – harsant a levegőbe Stubb mézsörtől mély hangja.

- Támadnak balról! – felelt Gill, miközben elszáguldott a beszélgetők mellett.

- Háborúztok? – húzta fel a szemöldökét Piciklon.

- Jep! – nézett az égre Khetty bosszúsan, ahogy a védfalra imbolygó törpét nézte. – Mindjárt jövök! – dünnyögte, majd elindult a harci szekercéjét serényen forgató vörös szakállú társa irányába.

Gill eközben átugrott a védfalon és Napmoval egyetemben fejbe vágtak minden támadót, akit csak elértek.

- Ezek részegek? – pislogott Piciklon döbbenten a támadókra.

- Vigyázz, nehogy elérjen egy kóbor kődarab.

- Ugyan! – legyintett az egykori gyémánt, majd egyre nagyobb jókedvvel nézte a kialakult párharcot.

Egy támadó valahogy átverekedte magát Napmon, Gillen és Stubbon, aki úgy tűnt józanul esetlenebb, mint ittasan, és a beszélgetők felé igyekezett.

Khetty egy szikraesőt röpített felé, mire a támadó visszazuhant a védőfal tövébe. Egyenesen a harcban mindig körülötte tébláboló állatára.

- Jól vagy? – lesett át a védfalon Piciklon most már szélesen vigyorogva, majd hozzátette: - Hát ez jobb, mint folyton a vörösök és a kékek sátrait bámulni. Tudok segíteni?

- Nem hiszem… túl erős vagy hozzájuk… és a törvények tiltják! – rázta meg a fejét Khetty. Mielőtt átlendült volna a falon, hogy a hirtelen kialakult csatába vesse magát még visszanézett: - Még mindig jól sütsz? Alkothatnál valamit, mire végzünk itt… hát mondjuk Lia lehet, hogy kidob a konyhájából… de gondolom elintézitek magatok közt a dolgot! – kacsintott a mindig bajba kerülő kalandornő.

-Úgy-ahogy...majd meglátom, mit tehetek ez ügyben – mosolyodott el Pici. – Vasaló formájú torta? – vigyorgott kárörvendően.

Válaszul csak egy darab féltégla szelte át a levegőt.

- Értem… hát ha nem, nem… Gyertek, dögök! – terelte állatait a torony mellett felhúzott fa építmény felé, ahol megpihenhettek a hosszú út után.


***

Az egyik közeli dombon találkoztak. A zafír harcos nem volt boldog a fejleményektől, a távolba meredve, mozdulatlanul várt a lányra már jó ideje... egyszer aztán osonó lépteket hallott maga mögött.
-Sejtettem, hogy készülsz valamire... - mondta, hogy a lány tudtára adja, hogy tudja, hogy itt van.
-Hiszen ismersz...szeretek meglepetést okozni. -mosolygott komor lovagjára Pici.
-Reméltem, hogy a mi szövetségünkbe jössz...-komorodott el még jobban Lord of Destiny hangja.
-Túl egyszerű lett volna...
-Végleges a döntésed?
-Igen...így lesz a legjobb mindenkinek.
-Nekem nem...-csattant fel Lord és szemberfordult a lánnyal.
-Ki fogod bírni...ahogy eddig is...
-Maradsz a Napkapunál? Te, aki harcos vagy?
-Még nem tudom...hívnak sokfelé, de sejtem, hogy merre lenne érdemes - majd lesütötte szemét, miközben lábával a földet seperte.
-Bah. Szóval már tudod... még találkozunk. - azzal hátat fordított a végzetúrnőnek a Tyrant büszke harcosa, és elindult.
-Ennyi? Semmi feddés, ordítozás?
-Nem ítélkezni jöttem - hallatszott a lovag távolódó hangja
-El sem köszönsz? - kiabálta szomorúan Pici.
Lord megtorpant.
-Igazad van, ez nem rám vallana!
Majd egy hatalmas kataklizmát varázsolt a tőlük nem messze lévő hegyre, ami másodperceken belül eltűnt, mint ha ott sem lett volna, és a felszálló füst egy zafírt formált meg.
Visszapillantott a lányra, pajkosan elmosolyodott, majd odavetett egy félmondatot:
-Ki fogsz Te még kötni az oldalamon. Majd kacsintott és elszaladt a naplementébe...
A lány bámulta a távolodó alakot, és elmerült gondolataiban.

***

-Hát itt lennék... -nézett a magasba törő tornyokra az újdonsült smaragd.
Megzörgette az erődítmény sárkánykapuját...
-De biztos, hogy jól meggondolta?
-Nem...
-De akkor miért?
-Légyszíves! - ekkor egy domináns morf hatalmas bucskázásokkal görgött le a hegyoromról.

***

A kapu hirtelen kivágódott, és egy rövid hajú, félmeztelen, izmos férfi jelent meg. Dutch megkapaszkodott kapufélfának, és végigmérte Piciklont. A férfiból áradt a szesz szaga, egyik kezében egy üveg bort szorongatott.

-Szép jó… -kezdte volna a lány, de a férfi félbeszakította.

-Szervusz csibém, már vártunk rád. –vigyorgott Dutch, majd megragadta Piciklon karját, és berántotta a kapun.

Odabenn hatalmos volt a felfordulás. Az egész szövetség az udvaron tivornyázott. Voltak, akik borízű hangjukon teli torkukból énekeltek, mások részegen próbáltak felmászni az epikus emlékműre, mások, pedig egyszerűen csak vedelték az italt.

-Hé srácok! Megjött a táncosnő! –kiáltotta Dutch, mire a férfiak kurjantgatni kezdtek.

Egyszer csak egy másik kéz ragadta meg Piciklon karját, és ragadta el a részeg férfitól, aki ezt szinte észre sem vette.

-Te mit keresel itt? –sziszegte Stardust.

A smaragd mágusnő karjait összefonva méregette Piciklont, és bal lábával ütemesen topogott. Arcán leplezet idegesség honolt, az a fajta, ami azokra az emberekre jellemző, akik egyedül maradnak józanok egy csapat részeg között.

-Ez mi? –bökött Stardust a másik nő mellkasán látható jelvényre.

-Otthagytam a gyémánt hordát…

-Juhééé! –hallatszott egy éles kiáltás.

Dalen érkezett kocogva, nyakában ülő LanMaffiával. A csuklyás kezében egy üveg tömény volt, amit időnként meg-meghúzott. Lovasának mindkét kezében egy-egy üveg bor volt. Mint egy sisakot úgy viselte a fejébe húzott vödröt, ami zörgött, ahogy a fejét mozgatta. A vödörre a „HŐS” szó volt szénnel felírva, füle a galetki álla alá volt hajtva. LanMaffia megigazította a vödröt, amiből egy pár őskő gurult ki.

-Mi a helyzet lányok? Nyertünk! Buli van! –kiáltozta Dalen.

Piciklon értetlenül pislogott Stardustra, aki fáradtan sóhajtott.

-Sikeresen visszavertük a Tökéletes Gyémánt támadását, azért az öröm. De nem válaszoltál, arra hogy mit is keresel itt.

-Hát… arra gondoltam, hogy esetleg jelentkeznék…

-Remek ötlet! Vegyük fel! –kiáltotta Dalen, és hirtelen megpördült, úgy hogy Lan majd leesett a nyakából.

-Hé srácok, ki van amellett, hogy felvegyük ezt a hölgyet? –kiáltotta a mulatozó társaság felé.

Válaszul, hangos éljenzés és más egyéb ordítás és hörgés jött.

-Remek! Megszavaztuk! Isten hozott a klánban! –vágta hátba Dalen Piciklont, majd nyomott egy üveg italt a kezébe. –Buli van!

A lány értetlenül nézett a távozó férfiakra, majd újra Stardustra, aki a halántékát masszírozta.

-Jól van, gyere, keresünk neked egy szobát. –sóhajtott lemondóan.