Ködkapu Strázsái
1. hozzászólás - 2009.01.29. 20:56:52
1. hozzászólás - 2009.01.29. 20:56:52
A háború kimenetele nem volt kétséges… A mellettem álló íjászok képzettek és mindenre elszántak voltak. Olyanok, akik mellett büszkeség volt harcolni. Amíg a gyalogság fel nem morzsolta a szedett-vedett hordát, amely ellenállt hódító csapatainknak, folyamatos nyílzápor zúdult rájuk… a lovasok bevetésére szükség sem volt.
Mikor intettem az íjászoknak az utolsó sorozathoz, már tudtam, hogy felesleges, a katonáink végeznének velük enélkül is, de az érzés, amikor a többszáznyi vessző közéjük fúródott… semmihez sem fogható volt…
Hiába védte testem vastag posztó ruha és fényes páncél, hideg borzongás futott végig rajtam, majd gúnyosan elmosolyodtam.
A nyert csata biztos tudatában oldalra néztem, ekkor pillantottam meg a fák között, a bokrok takarásában menekülni igyekvő falusiakat. Toprongyosak voltak, néhányan batyukat cipeltek, a legtöbb asszony gyereket vezetett maga mellett.
~ Az hitték észrevétlenül elsurranhatnak? Nyomorultak! Letelepedni, férjhez menni, gyereket szülni… - undor fogott el. ~ A kényelmes életet választják, a kiszámítható jövőt… inkább gyereket szülnek, csak nehogy küzdeniük kelljen bármiért is az életben, hiszen a férj majd úgyis gondoskodik a családjáról vagy meghal értük…
- Íjászok! – kiáltottam hirtelen. – Jobbra! – húztam fel magam is az íjam. – Lőőőj!
A legtöbb íjász azt se látta, hol a célpont, merre lapul az ellenség, csak a parancsomat teljesítették… a nyilak hangtalanul szelték át a levegőt, át a bokrok levelein, a fák ágain. Nem volt menekvés a halált hozó nyilak elől… senkinek…
- Kerheina! – az első tiszt hangja térített magamhoz. – Mit művelsz? – suttogta a tiszt döbbenten.
- Megérdemelték! – feleltem gyűlölettel a hangomban.
- Asszonyok és gyerekek menekültek… - nézett szét döbbenten az avarban fekvő nyitott szemű halottakon. - Misquirin nem akar ilyen áldozatokat! – tette hozzá, ezúttal már keményebb hangon.
- Misquirin nem törődik azzal, hogy honnan kerülnek hozzá a lelkek!
- Ne kísértsd az alvilág istenét! – figyelmeztetett az altiszt vészjósló hangon, majd elhagyta a rejtekhelyünket.
Az embereimnek intettem, mire leszedték az ideget az íjukról, a sapkájuk alá rejtették, majd rendben elvonultak az altiszt után.
Egyedül maradtam a fák között… a halottakkal…
- Segíts! – nyögött fel egy fakó barna hajú nő hirtelen. Oldalából kiállt három nyílvessző, testével védte gyermekét, akit így csak a lábán ért egy lövés, de rémülten feküdt az anyja mellett.
Olyan utálattal néztem végig rajta, mintha csak valami féreg lenne. Egy eltaposni való, kegyelemért könyörgő állat, aki a könnyebb utat választotta az életben… és most meghalni sem tud tisztességgel.
- A fiam… - suttogta utolsó erejével a nő. – Ne bántsd! – szája sarkából vér bugyogott elő.
Óvó mozdulatára, amellyel eltakarta a gyermeket, pattanásig feszítettem az íjam.
- Segítek! – hangomban nem volt se kedvesség, se kegyelem… az ideg hangjának pattanása fülsértően hatott az erdő csendjében.
A nyíl hegye éppcsak felsértette a nő bőrét, hogy karja felett a fiú szívét döfje keresztül.
A kis szőke varangy azonnal elterült a földön, az anyja sötét szemei utoljára felvillantak:
- Légy átkozott! Misquirin átka sújtson egész életedben! – remegő kézzel felemelte az ujjait, majd mintha a tenyeréből röppent volna elő néhány apró fém tűt lövellt ki, de ezek elől könnyedén kitértem.
- A halálistennő megérti a magamfajtát! – szűrtem a fogaim között. – Én harcos vagyok, nem egy ingyenélő!
De a nő már nem hallotta szavaimat, üveges tekintettel tért át a másvilág. Mikor megfordultam, hogy társaim után induljak, éles fájdalom nyilallt a combomba. Mintha az egyik kiröppenő tűt mégsem sikerült volna kikerülnöm.
Az elkövetkező napokban leírhatatlan fájdalmak marták a testem. Képtelen voltam arra is, hogy az íjat kihúzzam, pedig gyerekkorom óta íjásznak neveltek… azóta, hogy a magukat jóságosnak tartó duparmai királyok lerohanták a városunkat és felégettek mindent maguk után. Nem kellett nekik semmi, csupán pusztítani akartak és gyilkolni… na és persze a földünk kellett nekik…
Nem emlékszem rá, hogy éltem túl a mészárlást, de mikor néhány túlélővel Tertiusba mentünk, Tarabat fővárosába, azonnal elválasztottak tőlük… besoroztak a hasonló korú gyerekek közé… Ennek immáron több, mint húsz éve… miért jutnak eszembe ezek a régi emlékek?
Az a parasztasszony tehet mindenről! Az átkozott helyes tűivel! – sántikáltam végig a táboron, a parancsnok sátráig.
Ahogy elhaladtam a felállított sátrak között, a szokásos csaták utáni csendes mozgolódást láttam. A férfiak fegyvereiket tisztították, könnyű bőrvértjüket javították, lovaikat csutakolták, íjhúrjaikat olajozták… mindegyikük tekintetében láttam a megvetést és a szánalmat… tudtam, hogy gyűlölnek… és hogy félnek tőlem… nőnek születtem, de a szánalom és a kedvesség nem volt jellemző rám… soha nem is tekintettek nőnek…
Hosszú barna hajamat két oldalsó fonatban fogtam össze, hogy ne lógjon a szemembe, a többi hátul nem zavart, bár csatákhoz mindig tollakat ékesítve tűztem fel.
Népem hagyományai szerint a győztes csaták megörökítéseként a hátamon majdnem kész tetoválás díszlett. Minden alkalommal egy-egy újabb rész került fel, amíg minden részlet a helyére nem került… A tarabati harcosok dicső istene Ratthor leghősiesebb cselekedete öltött alakot, amikor egymaga kiállt száz támadóval és mindegyiküket legyőzte.
A katonák féltek tőle, egyikük sem merte őt segítségül hívni ilyen formában. Egyszerűen a félelem uralta az életüket, ezért nem válhattak olyan nagy erejű harcossá, mint én, ezért nem is törődtem azzal, hogy mit gondolnak… az én szememben csupán gyenge katonák voltak.
Mikor a parancsnok dísztelen sátrához értem, a strázsák félrehúzták a ponyvát, hogy be tudjak lépni.
- Hívattál Nagyuram! – hajoltam meg.
- Az altiszt elmesélte mi történt a csatamezőn! – nézett rám a székében hátradőlve a középkorú tiszt.
Szürke szemeiből visszafojtott düh keménysége sütött. Dús, ápolt szakáll takarta el az arcát, gondolom jóképű lehetett valaha.
A díszes katonai egyenruha helyett ugyanolyan sivatagbarna ruházatban ült, mint amilyet mindannyian viseltünk az ilyen csendes napokon.
Az altiszt mögötte oldalt állt, fegyelmezetten, kihúzva magát. Egy oldalpillantást vetettem rá, amelyből felmértem, hogy valószínűleg büntetésből kapta ezt a feszes vigyázzállást…
- Örömteli hír, hogy nyertünk, Nagyuram! – feleltem csendesen, bár tiszteletnek sosem volt érezhető megnyilvánulása a hangomban.
Elfogadtam a parancsait, követtem az iránymutatásokat, amiket szabott, de se hűség, se lojalitás nem kötött hozzá. Azt hiszem ő sem kedvelt engem különösebben.
- A mészárlásról beszélek! – vágott a szavamba türelmetlenül. Arcán szinte megfeszültek az izmok az indulattól.
Értetlenkedő tekintetemre azonban csendesen válaszolt, mintha szavaival megkönnyebbülést hozna saját lelkére:
- Elbocsátalak a seregből!
- Mi? – horkantam fel.
- Vétettél Ratthor törvényei ellen! Nem vagy méltó arra, hogy tarabati katona légy!
- A legjobb harcos vagyok a táborban! – feleltem vészjóslóan.
- Nem, a legkegyetlenebb vagy! – rázta meg a fejét. – Egy órád van, hogy elhagyd a táborom! És örülj, hogy nem küldelek a fővárosba, a Tanács elé!
- Ratthor…
- Ne merd a szádra venni a nevét! – harsant a hangja hangosabban, mint szerette volna. – Így is istenkísértés, hogy őt merészelted a tetoválásodban megörökíteni! Elfelejted, hogy ő nemcsak a gyilkolás istene, hanem a vadászaté, az erdőké, a természeté is…
- Tehát a Nagyúr úgy döntött, hogy minden szavát elhiszi ennek az árulónak? – emeltem meg a hangom, miközben az altisztre mutattam.
- Az altiszt is megkapja a büntetését, amiért nem akadályozott meg a mészárlásban!
Erre nem jutottam szóhoz. Hiszen az altiszt már csak a végeredményre ért oda… ha akar volna, se tudott volna megállítani… Ismét végignéztem rajta, ahogy feszes vigyázzállásban, mozdulatlanul áll, csupán a tekintetéből sütött, hogy mennyire megvet engem.
- Fél órát kapsz, hogy összepakolj és elhordd magad innen! – állt fel a Hadúr.
El kell ismernem erre a mozdulatra kissé még én is visszahőköltem. Sosem vontam volna ki magam egy összecsapás alól, de azért a Hadúr ereje messze földön híres volt. Remegő combbal álltam előtte, majd röviden bólintottam, sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban elhagytam a sátrat.
- Misquirin kegyelmezzen a lelkednek! – hallottam még a parancsnok hangját, de már nem törődtem vele.
Dühösen siettem a sátramba, szinte még a fájós combomról is megfeledkeztem. Tarisznyámba dobáltam mindent, ami az enyém volt, néhány inget, a fegyvereim karbantartásához olajat, fenőkövet, rongyokat. Felcsatoltam a kardom, hátamra vettem a puha zsákba húzott íjam.
~ Még jó, hogy magam vettem meg őket! – szitkozódtam.
Derekamra csatoltam az övemet, amelyen zsoldtól tagadó erszényem és néhány egyéb zacskó lógott, vállamra terítettem a köpenyem és felcsaptam a sátorlapot.
Egy strázsáló őr várt, mustráló tekintettel végigmért:
- Semmit nem viszek el, ami a császár tulajdona! – köptem gyűlölettel felé.
Kék tekintetem villámokat szórt, de az őrt nem nagyon érdekelte… már nem volt a beosztottam…
- A Hadúr küldte! – vágott a mellkasomhoz egy kisebb zsákot, gyanítom kenyér és élelem volt benne néhány napra.
- Temesd a Hadúr mellé, hogy a férgeknek több lakmároznivaló legyen!
A strázsa tekintete elborult, de nem mondott semmit. Elengedte a zsákot, ami a lábam előtt a földre hullott, majd sarkon fordult és kimért mozdulatokkal ellépdelt.
- Pökhendi mitugrász! – néztem utána, majd jobbra fordultam… a táborból kivezető széles útra, ahol már gyülekeztek katonatársaim, arcukon a megkönnyebbülés, a gúnyos mosoly és a szánalom kifejezése váltakozott.
Átléptem a földre ejtett zsákon és lassú léptekkel elindultam kifelé a táborból. Mindegyikük arcát megnéztem, az emlékezetembe véstem, hogy véletlenül se mulasszam el kivégezni őket, ha egy összecsapásnál szembe kerülünk egymással.
Alig fél óra múlva már magam mögött hagytam a dombot is, amely mögött a tábor elterült.
Lelkemben tombolt a bosszúvágy, hogy jogos elégtételt vegyek a sérelmen, amely engem ért.
Éjszakára az erdőben húztam meg magam, majd hajnalban továbbindultam dél felé… a tengerhez tartottam, amelyről ugyan sokat hallottam már, de még sosem láttam.
Az út eseménytelenségből keletkező unalmat vadászatokkal vagy néhány kiprovokált verekedéssel próbáltam elűzni…
Hetekkel később éreztem meg azt a sós illatot, amelyről azt mondják semmihez sem hasonlítható érzés. Gyorsítottam lépteimen, bár a combom egyre jobban sajgott, de így is alig egy nap múlva már a tengerpart homokjába heveredve meredtem a látóhatárra, amely szinte egybeforrt az éggel.
Csizmámat lehúztam, bőr nadrágomat felhajtottam és térdig gázoltam a hullámzó habokba, lában körül apró halak úszkáltak, rákok menekültek az árnyékom elől… még sosem éltem át ilyen csodás élményt…
Ahogy a víz mégis felszivárgott a felhajtott nadrágomon, a seb olyan fájdalommal hasított belém, hogy a gerincemen is végigfutott a borzongás… kifelé igyekeztem a partra, de a homok a talpam alatt… mintha folyton pergett volna… egyre beljebb kerültem a vízbe, akármennyire is küzdöttem ellene, a homokszemek nem engedtek.
Hirtelen pánik uralkodott el rajtam… nem tudok úszni… A szárazföldön nincs nálam keményebb és harciasabb, de ez a közeg nem az én terepem volt… ez új erőt adott, hogy ismét megpróbáljak kijutni a partra, de egy hullám végül teljesen felborított, magával rántott… tehetetlenül csapkodtam a felszínen, utolsó erőmmel az éltető levegőért küzdöttem…
~ Nem lehet így vége! Nem! – gondoltam.
A combomon mintha szétnyílt volna a seb, vöröslő vér borította be a vizet körülöttem, a korábban békésen úszkáló kis halak körém sereglettek és csipkedni kezdték a húsomat…
Aztán vége lett mindennek… ernyedt izmokkal adtam fel a lehetetlen küzdelmet, még néhány percig levegő után kapkodtam a víz alatt is… éreztem, ahogy sós vízzel telik meg a tüdőm, ahogy öklendezni akarok, de csak még több vizet nyelek le… éreztem, ahogy utolsót dobban a szívem.
* * *
- Térj magadhoz, harcos! – szólított egy hang a fekete mélységből, majd olyan hirtelen gyúlt világosság, hogy le kellett hunynom a szemem… a kezemmel is megpróbáltam eltakarni, de a végtagjaim nem mozdultak.
A tüdőmben még éreztem a só maró érzését, a gyomromban a rosszullét nyomait. Nem tudtam megmozdítani se a kezem, se a lábam, mintha valami élő, lüktető lény szorított volna magához. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, az apró karikák lassan oszlottak szerteszét.
Hatalmas barlangban találtam magam, amely boltozatáról a lelógó cseppkövek halvány fehér színnel világítottál be a teret, az egybefüggő cseppkőoszlopok pedig sárga, kék, piros színekben játszottak.
A padlón hevertem, körülöttem tengervíz tócsája és a saját hányadékom…
~ Talán mikor kihúztak a vízből, akkor… - gondoltam, majd megpróbáltam felállni, de az a különös lény erősebb volt nálam, nem engedett megmozdulni.
- Így már jobb! – harsant a kemény női hang a barlangban. – Engedd felkelni!
Az utasításra a lény szorítása enyhült, de mielőtt megmozdulhattam volna, már talpon is voltam, a lény felhúzott magával, de mozdulni továbbra sem tudtam.
Ekkor pillantottam meg a díszesen faragott trónuson ülő nőt, akinek tincsenként fonott haja között néha feltűnt egy-egy tengeri kígyó feje… ilyenkor megszokott mozdulattal felnyújtott egy darab vörös húst, amellyel az állat visszabújt a hajzuhatag közé. A nő arca szépnek mondható volt, legalábbis azt hiszem, minden férfi boldogan dobja el még a legjobb fegyvert is a kezéből, ennek az asszonynak akárcsak egy intő mozdulatára is. Nyakában korallokból készült nyakláncot viselt, tengeri moszatból font zöld ruhája kihívó és csábító volt, színes korallokkal díszített, fekete köpenye a halál érintését hordozta magában, amelyet, ha valakire ráterített, magával hozta tengermélyi birodalmába, ahonnan soha többé nem volt visszatérés.
- A nevem Misquirin! A tenger és a halál isteneként ismernek Tarabatban! – zengte a nő.
Szavaira mellkasomban bennrekedt a frissen szerzett levegő.
- Meghaltam volna? – tettem fel a kérdést, de a válasz teljesen nyilvánvaló volt.
- Ratthor szerint nem vagy rá méltó, hogy a Dicső Harcosok Arénájába beengedjelek!
- Miii? – kerekedett el a szemem.
- Azt mondja, pökkhendi, fennhéjázó és kegyetlen vagy, aki a Férgek közé való!
- Ez nem igaz! – kiáltottam dühösen.
A lény, aki fogvatartott, mintha erősebben szorított volna, mintha figyelmeztetni akarna rá, hogy több tisztelettel legyek az istennő előtt.
- Ez nem lehet! – ismételtem meg, de dühöm inkább kétségbeesésbe fulladt.
A Férgek kasztjába azok kerülnek, akiket az istenek nem találnak méltónak arra se, hogy vezekeljenek az életükben elkövetett bűneikért, akiknek nem volt elég a figyelmeztetés, amit kaptak, nem törődtek velük…
- Én jó harcos vagyok! – hajtottam le a fejem végül, majd megráztam, mint aki nem ért semmit.
- Megölted azt az ártatlan anyát!
- Az ellenség boszorkánya volt! Megmérgezte folyóinkat, ragályt küldött az állatainkra, betegséget a katonáinkra!
- Honnan tudod, hogy ő volt az?
- Mind egyforma! Hódítani akartak, elvenni, ami nem az övék, de megfizettek mindenért!
- És a fiú?
- Nem adhatunk esélyt, hogy bosszút álljanak a felnövekvő gyermekek! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Talán jobb lett volna, ha téged is megölnek azon a hajnalon! – az istennő hangja jéghidegen, kegyetlenül csattant a barlang falai között.
Misquirin jó darabig nem szólt egy szót sem, láthatóan nem egyszerű döntés meghozatalán töprengett, hajfonatai lassan eltűntek és vékonytestű kígyók tekeredtek le a fejéről, hogy megpihenjenek a vállán vagy a kezében.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen messze állsz attól, hogy beengedjelek a Dicső Harcosok Arénájába. De kegyetlenséged mögött csupán haragot és sértettséget látok, így mielőtt a Férgek kasztjába kerülnél, lehetőséget ajánlok neked!
Felemelt kezének mozdulatára a falon felizzott egy dísztelen, boltíves forma.
- Ha bebizonyítod, hogy alkalmas vagy arra, hogy az Aréna homokjába lépj, visszatérhetsz, de addig örök életet kapsz, némi korlátozással… ha megtanulsz segítséget nyújtani, visszatérhetsz ide! – amíg beszélt, másik kezét is felemelte, ekkor a láthatatlan lény szorítása megszűnt, helyette éreztem valamiféle burkot magam körül.
Majd sárgás-narancsos fény villant, amely körülvette a burkot, majd átszivárgott rajta, hogy aztán a bőrömre tapadva felszívódjon a testembe. Ekkor a burok ellebegett a fénylő kapu felé… akárhogy is tiltakoztam és kapálóztam… nem tehettem semmit…
Mikor magamhoz tértem ezen az átkozott kiégett földön találtam magam, egy soktornyú, fekete kastély tövében, amelyet lakói Ködkapunak neveztek.
Strázsa lettem, egyike azoknak, akiknek védenie kell a kaput és oltalmat kell nyújtania a rászorulóknak, amíg Leah érdemesnek nem talál rá, hogy visszaengedjen saját világomba…
Csakhogy a tarabati halálisten egy dologgal nem számolt… nem gondolta, hogy élvezni fogom az erőt és a hatalmat, amelyet gargoyle-ként kaptam!!! Reszkess hát végzetúr, ha az utamba tévedsz!
Mikor intettem az íjászoknak az utolsó sorozathoz, már tudtam, hogy felesleges, a katonáink végeznének velük enélkül is, de az érzés, amikor a többszáznyi vessző közéjük fúródott… semmihez sem fogható volt…
Hiába védte testem vastag posztó ruha és fényes páncél, hideg borzongás futott végig rajtam, majd gúnyosan elmosolyodtam.
A nyert csata biztos tudatában oldalra néztem, ekkor pillantottam meg a fák között, a bokrok takarásában menekülni igyekvő falusiakat. Toprongyosak voltak, néhányan batyukat cipeltek, a legtöbb asszony gyereket vezetett maga mellett.
~ Az hitték észrevétlenül elsurranhatnak? Nyomorultak! Letelepedni, férjhez menni, gyereket szülni… - undor fogott el. ~ A kényelmes életet választják, a kiszámítható jövőt… inkább gyereket szülnek, csak nehogy küzdeniük kelljen bármiért is az életben, hiszen a férj majd úgyis gondoskodik a családjáról vagy meghal értük…
- Íjászok! – kiáltottam hirtelen. – Jobbra! – húztam fel magam is az íjam. – Lőőőj!
A legtöbb íjász azt se látta, hol a célpont, merre lapul az ellenség, csak a parancsomat teljesítették… a nyilak hangtalanul szelték át a levegőt, át a bokrok levelein, a fák ágain. Nem volt menekvés a halált hozó nyilak elől… senkinek…
- Kerheina! – az első tiszt hangja térített magamhoz. – Mit művelsz? – suttogta a tiszt döbbenten.
- Megérdemelték! – feleltem gyűlölettel a hangomban.
- Asszonyok és gyerekek menekültek… - nézett szét döbbenten az avarban fekvő nyitott szemű halottakon. - Misquirin nem akar ilyen áldozatokat! – tette hozzá, ezúttal már keményebb hangon.
- Misquirin nem törődik azzal, hogy honnan kerülnek hozzá a lelkek!
- Ne kísértsd az alvilág istenét! – figyelmeztetett az altiszt vészjósló hangon, majd elhagyta a rejtekhelyünket.
Az embereimnek intettem, mire leszedték az ideget az íjukról, a sapkájuk alá rejtették, majd rendben elvonultak az altiszt után.
Egyedül maradtam a fák között… a halottakkal…
- Segíts! – nyögött fel egy fakó barna hajú nő hirtelen. Oldalából kiállt három nyílvessző, testével védte gyermekét, akit így csak a lábán ért egy lövés, de rémülten feküdt az anyja mellett.
Olyan utálattal néztem végig rajta, mintha csak valami féreg lenne. Egy eltaposni való, kegyelemért könyörgő állat, aki a könnyebb utat választotta az életben… és most meghalni sem tud tisztességgel.
- A fiam… - suttogta utolsó erejével a nő. – Ne bántsd! – szája sarkából vér bugyogott elő.
Óvó mozdulatára, amellyel eltakarta a gyermeket, pattanásig feszítettem az íjam.
- Segítek! – hangomban nem volt se kedvesség, se kegyelem… az ideg hangjának pattanása fülsértően hatott az erdő csendjében.
A nyíl hegye éppcsak felsértette a nő bőrét, hogy karja felett a fiú szívét döfje keresztül.
A kis szőke varangy azonnal elterült a földön, az anyja sötét szemei utoljára felvillantak:
- Légy átkozott! Misquirin átka sújtson egész életedben! – remegő kézzel felemelte az ujjait, majd mintha a tenyeréből röppent volna elő néhány apró fém tűt lövellt ki, de ezek elől könnyedén kitértem.
- A halálistennő megérti a magamfajtát! – szűrtem a fogaim között. – Én harcos vagyok, nem egy ingyenélő!
De a nő már nem hallotta szavaimat, üveges tekintettel tért át a másvilág. Mikor megfordultam, hogy társaim után induljak, éles fájdalom nyilallt a combomba. Mintha az egyik kiröppenő tűt mégsem sikerült volna kikerülnöm.
Az elkövetkező napokban leírhatatlan fájdalmak marták a testem. Képtelen voltam arra is, hogy az íjat kihúzzam, pedig gyerekkorom óta íjásznak neveltek… azóta, hogy a magukat jóságosnak tartó duparmai királyok lerohanták a városunkat és felégettek mindent maguk után. Nem kellett nekik semmi, csupán pusztítani akartak és gyilkolni… na és persze a földünk kellett nekik…
Nem emlékszem rá, hogy éltem túl a mészárlást, de mikor néhány túlélővel Tertiusba mentünk, Tarabat fővárosába, azonnal elválasztottak tőlük… besoroztak a hasonló korú gyerekek közé… Ennek immáron több, mint húsz éve… miért jutnak eszembe ezek a régi emlékek?
Az a parasztasszony tehet mindenről! Az átkozott helyes tűivel! – sántikáltam végig a táboron, a parancsnok sátráig.
Ahogy elhaladtam a felállított sátrak között, a szokásos csaták utáni csendes mozgolódást láttam. A férfiak fegyvereiket tisztították, könnyű bőrvértjüket javították, lovaikat csutakolták, íjhúrjaikat olajozták… mindegyikük tekintetében láttam a megvetést és a szánalmat… tudtam, hogy gyűlölnek… és hogy félnek tőlem… nőnek születtem, de a szánalom és a kedvesség nem volt jellemző rám… soha nem is tekintettek nőnek…
Hosszú barna hajamat két oldalsó fonatban fogtam össze, hogy ne lógjon a szemembe, a többi hátul nem zavart, bár csatákhoz mindig tollakat ékesítve tűztem fel.
Népem hagyományai szerint a győztes csaták megörökítéseként a hátamon majdnem kész tetoválás díszlett. Minden alkalommal egy-egy újabb rész került fel, amíg minden részlet a helyére nem került… A tarabati harcosok dicső istene Ratthor leghősiesebb cselekedete öltött alakot, amikor egymaga kiállt száz támadóval és mindegyiküket legyőzte.
A katonák féltek tőle, egyikük sem merte őt segítségül hívni ilyen formában. Egyszerűen a félelem uralta az életüket, ezért nem válhattak olyan nagy erejű harcossá, mint én, ezért nem is törődtem azzal, hogy mit gondolnak… az én szememben csupán gyenge katonák voltak.
Mikor a parancsnok dísztelen sátrához értem, a strázsák félrehúzták a ponyvát, hogy be tudjak lépni.
- Hívattál Nagyuram! – hajoltam meg.
- Az altiszt elmesélte mi történt a csatamezőn! – nézett rám a székében hátradőlve a középkorú tiszt.
Szürke szemeiből visszafojtott düh keménysége sütött. Dús, ápolt szakáll takarta el az arcát, gondolom jóképű lehetett valaha.
A díszes katonai egyenruha helyett ugyanolyan sivatagbarna ruházatban ült, mint amilyet mindannyian viseltünk az ilyen csendes napokon.
Az altiszt mögötte oldalt állt, fegyelmezetten, kihúzva magát. Egy oldalpillantást vetettem rá, amelyből felmértem, hogy valószínűleg büntetésből kapta ezt a feszes vigyázzállást…
- Örömteli hír, hogy nyertünk, Nagyuram! – feleltem csendesen, bár tiszteletnek sosem volt érezhető megnyilvánulása a hangomban.
Elfogadtam a parancsait, követtem az iránymutatásokat, amiket szabott, de se hűség, se lojalitás nem kötött hozzá. Azt hiszem ő sem kedvelt engem különösebben.
- A mészárlásról beszélek! – vágott a szavamba türelmetlenül. Arcán szinte megfeszültek az izmok az indulattól.
Értetlenkedő tekintetemre azonban csendesen válaszolt, mintha szavaival megkönnyebbülést hozna saját lelkére:
- Elbocsátalak a seregből!
- Mi? – horkantam fel.
- Vétettél Ratthor törvényei ellen! Nem vagy méltó arra, hogy tarabati katona légy!
- A legjobb harcos vagyok a táborban! – feleltem vészjóslóan.
- Nem, a legkegyetlenebb vagy! – rázta meg a fejét. – Egy órád van, hogy elhagyd a táborom! És örülj, hogy nem küldelek a fővárosba, a Tanács elé!
- Ratthor…
- Ne merd a szádra venni a nevét! – harsant a hangja hangosabban, mint szerette volna. – Így is istenkísértés, hogy őt merészelted a tetoválásodban megörökíteni! Elfelejted, hogy ő nemcsak a gyilkolás istene, hanem a vadászaté, az erdőké, a természeté is…
- Tehát a Nagyúr úgy döntött, hogy minden szavát elhiszi ennek az árulónak? – emeltem meg a hangom, miközben az altisztre mutattam.
- Az altiszt is megkapja a büntetését, amiért nem akadályozott meg a mészárlásban!
Erre nem jutottam szóhoz. Hiszen az altiszt már csak a végeredményre ért oda… ha akar volna, se tudott volna megállítani… Ismét végignéztem rajta, ahogy feszes vigyázzállásban, mozdulatlanul áll, csupán a tekintetéből sütött, hogy mennyire megvet engem.
- Fél órát kapsz, hogy összepakolj és elhordd magad innen! – állt fel a Hadúr.
El kell ismernem erre a mozdulatra kissé még én is visszahőköltem. Sosem vontam volna ki magam egy összecsapás alól, de azért a Hadúr ereje messze földön híres volt. Remegő combbal álltam előtte, majd röviden bólintottam, sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban elhagytam a sátrat.
- Misquirin kegyelmezzen a lelkednek! – hallottam még a parancsnok hangját, de már nem törődtem vele.
Dühösen siettem a sátramba, szinte még a fájós combomról is megfeledkeztem. Tarisznyámba dobáltam mindent, ami az enyém volt, néhány inget, a fegyvereim karbantartásához olajat, fenőkövet, rongyokat. Felcsatoltam a kardom, hátamra vettem a puha zsákba húzott íjam.
~ Még jó, hogy magam vettem meg őket! – szitkozódtam.
Derekamra csatoltam az övemet, amelyen zsoldtól tagadó erszényem és néhány egyéb zacskó lógott, vállamra terítettem a köpenyem és felcsaptam a sátorlapot.
Egy strázsáló őr várt, mustráló tekintettel végigmért:
- Semmit nem viszek el, ami a császár tulajdona! – köptem gyűlölettel felé.
Kék tekintetem villámokat szórt, de az őrt nem nagyon érdekelte… már nem volt a beosztottam…
- A Hadúr küldte! – vágott a mellkasomhoz egy kisebb zsákot, gyanítom kenyér és élelem volt benne néhány napra.
- Temesd a Hadúr mellé, hogy a férgeknek több lakmároznivaló legyen!
A strázsa tekintete elborult, de nem mondott semmit. Elengedte a zsákot, ami a lábam előtt a földre hullott, majd sarkon fordult és kimért mozdulatokkal ellépdelt.
- Pökhendi mitugrász! – néztem utána, majd jobbra fordultam… a táborból kivezető széles útra, ahol már gyülekeztek katonatársaim, arcukon a megkönnyebbülés, a gúnyos mosoly és a szánalom kifejezése váltakozott.
Átléptem a földre ejtett zsákon és lassú léptekkel elindultam kifelé a táborból. Mindegyikük arcát megnéztem, az emlékezetembe véstem, hogy véletlenül se mulasszam el kivégezni őket, ha egy összecsapásnál szembe kerülünk egymással.
Alig fél óra múlva már magam mögött hagytam a dombot is, amely mögött a tábor elterült.
Lelkemben tombolt a bosszúvágy, hogy jogos elégtételt vegyek a sérelmen, amely engem ért.
Éjszakára az erdőben húztam meg magam, majd hajnalban továbbindultam dél felé… a tengerhez tartottam, amelyről ugyan sokat hallottam már, de még sosem láttam.
Az út eseménytelenségből keletkező unalmat vadászatokkal vagy néhány kiprovokált verekedéssel próbáltam elűzni…
Hetekkel később éreztem meg azt a sós illatot, amelyről azt mondják semmihez sem hasonlítható érzés. Gyorsítottam lépteimen, bár a combom egyre jobban sajgott, de így is alig egy nap múlva már a tengerpart homokjába heveredve meredtem a látóhatárra, amely szinte egybeforrt az éggel.
Csizmámat lehúztam, bőr nadrágomat felhajtottam és térdig gázoltam a hullámzó habokba, lában körül apró halak úszkáltak, rákok menekültek az árnyékom elől… még sosem éltem át ilyen csodás élményt…
Ahogy a víz mégis felszivárgott a felhajtott nadrágomon, a seb olyan fájdalommal hasított belém, hogy a gerincemen is végigfutott a borzongás… kifelé igyekeztem a partra, de a homok a talpam alatt… mintha folyton pergett volna… egyre beljebb kerültem a vízbe, akármennyire is küzdöttem ellene, a homokszemek nem engedtek.
Hirtelen pánik uralkodott el rajtam… nem tudok úszni… A szárazföldön nincs nálam keményebb és harciasabb, de ez a közeg nem az én terepem volt… ez új erőt adott, hogy ismét megpróbáljak kijutni a partra, de egy hullám végül teljesen felborított, magával rántott… tehetetlenül csapkodtam a felszínen, utolsó erőmmel az éltető levegőért küzdöttem…
~ Nem lehet így vége! Nem! – gondoltam.
A combomon mintha szétnyílt volna a seb, vöröslő vér borította be a vizet körülöttem, a korábban békésen úszkáló kis halak körém sereglettek és csipkedni kezdték a húsomat…
Aztán vége lett mindennek… ernyedt izmokkal adtam fel a lehetetlen küzdelmet, még néhány percig levegő után kapkodtam a víz alatt is… éreztem, ahogy sós vízzel telik meg a tüdőm, ahogy öklendezni akarok, de csak még több vizet nyelek le… éreztem, ahogy utolsót dobban a szívem.
* * *
- Térj magadhoz, harcos! – szólított egy hang a fekete mélységből, majd olyan hirtelen gyúlt világosság, hogy le kellett hunynom a szemem… a kezemmel is megpróbáltam eltakarni, de a végtagjaim nem mozdultak.
A tüdőmben még éreztem a só maró érzését, a gyomromban a rosszullét nyomait. Nem tudtam megmozdítani se a kezem, se a lábam, mintha valami élő, lüktető lény szorított volna magához. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, az apró karikák lassan oszlottak szerteszét.
Hatalmas barlangban találtam magam, amely boltozatáról a lelógó cseppkövek halvány fehér színnel világítottál be a teret, az egybefüggő cseppkőoszlopok pedig sárga, kék, piros színekben játszottak.
A padlón hevertem, körülöttem tengervíz tócsája és a saját hányadékom…
~ Talán mikor kihúztak a vízből, akkor… - gondoltam, majd megpróbáltam felállni, de az a különös lény erősebb volt nálam, nem engedett megmozdulni.
- Így már jobb! – harsant a kemény női hang a barlangban. – Engedd felkelni!
Az utasításra a lény szorítása enyhült, de mielőtt megmozdulhattam volna, már talpon is voltam, a lény felhúzott magával, de mozdulni továbbra sem tudtam.
Ekkor pillantottam meg a díszesen faragott trónuson ülő nőt, akinek tincsenként fonott haja között néha feltűnt egy-egy tengeri kígyó feje… ilyenkor megszokott mozdulattal felnyújtott egy darab vörös húst, amellyel az állat visszabújt a hajzuhatag közé. A nő arca szépnek mondható volt, legalábbis azt hiszem, minden férfi boldogan dobja el még a legjobb fegyvert is a kezéből, ennek az asszonynak akárcsak egy intő mozdulatára is. Nyakában korallokból készült nyakláncot viselt, tengeri moszatból font zöld ruhája kihívó és csábító volt, színes korallokkal díszített, fekete köpenye a halál érintését hordozta magában, amelyet, ha valakire ráterített, magával hozta tengermélyi birodalmába, ahonnan soha többé nem volt visszatérés.
- A nevem Misquirin! A tenger és a halál isteneként ismernek Tarabatban! – zengte a nő.
Szavaira mellkasomban bennrekedt a frissen szerzett levegő.
- Meghaltam volna? – tettem fel a kérdést, de a válasz teljesen nyilvánvaló volt.
- Ratthor szerint nem vagy rá méltó, hogy a Dicső Harcosok Arénájába beengedjelek!
- Miii? – kerekedett el a szemem.
- Azt mondja, pökkhendi, fennhéjázó és kegyetlen vagy, aki a Férgek közé való!
- Ez nem igaz! – kiáltottam dühösen.
A lény, aki fogvatartott, mintha erősebben szorított volna, mintha figyelmeztetni akarna rá, hogy több tisztelettel legyek az istennő előtt.
- Ez nem lehet! – ismételtem meg, de dühöm inkább kétségbeesésbe fulladt.
A Férgek kasztjába azok kerülnek, akiket az istenek nem találnak méltónak arra se, hogy vezekeljenek az életükben elkövetett bűneikért, akiknek nem volt elég a figyelmeztetés, amit kaptak, nem törődtek velük…
- Én jó harcos vagyok! – hajtottam le a fejem végül, majd megráztam, mint aki nem ért semmit.
- Megölted azt az ártatlan anyát!
- Az ellenség boszorkánya volt! Megmérgezte folyóinkat, ragályt küldött az állatainkra, betegséget a katonáinkra!
- Honnan tudod, hogy ő volt az?
- Mind egyforma! Hódítani akartak, elvenni, ami nem az övék, de megfizettek mindenért!
- És a fiú?
- Nem adhatunk esélyt, hogy bosszút álljanak a felnövekvő gyermekek! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Talán jobb lett volna, ha téged is megölnek azon a hajnalon! – az istennő hangja jéghidegen, kegyetlenül csattant a barlang falai között.
Misquirin jó darabig nem szólt egy szót sem, láthatóan nem egyszerű döntés meghozatalán töprengett, hajfonatai lassan eltűntek és vékonytestű kígyók tekeredtek le a fejéről, hogy megpihenjenek a vállán vagy a kezében.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen messze állsz attól, hogy beengedjelek a Dicső Harcosok Arénájába. De kegyetlenséged mögött csupán haragot és sértettséget látok, így mielőtt a Férgek kasztjába kerülnél, lehetőséget ajánlok neked!
Felemelt kezének mozdulatára a falon felizzott egy dísztelen, boltíves forma.
- Ha bebizonyítod, hogy alkalmas vagy arra, hogy az Aréna homokjába lépj, visszatérhetsz, de addig örök életet kapsz, némi korlátozással… ha megtanulsz segítséget nyújtani, visszatérhetsz ide! – amíg beszélt, másik kezét is felemelte, ekkor a láthatatlan lény szorítása megszűnt, helyette éreztem valamiféle burkot magam körül.
Majd sárgás-narancsos fény villant, amely körülvette a burkot, majd átszivárgott rajta, hogy aztán a bőrömre tapadva felszívódjon a testembe. Ekkor a burok ellebegett a fénylő kapu felé… akárhogy is tiltakoztam és kapálóztam… nem tehettem semmit…
Mikor magamhoz tértem ezen az átkozott kiégett földön találtam magam, egy soktornyú, fekete kastély tövében, amelyet lakói Ködkapunak neveztek.
Strázsa lettem, egyike azoknak, akiknek védenie kell a kaput és oltalmat kell nyújtania a rászorulóknak, amíg Leah érdemesnek nem talál rá, hogy visszaengedjen saját világomba…
Csakhogy a tarabati halálisten egy dologgal nem számolt… nem gondolta, hogy élvezni fogom az erőt és a hatalmat, amelyet gargoyle-ként kaptam!!! Reszkess hát végzetúr, ha az utamba tévedsz!
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 8.79