A falak távoli robbanásokként verték vissza Peps lépteinek zaját, anogy mérgesen lerohant a lépcsőn. Acabo ijedten ugrott félre, de dühét nem tudta leplezni: az alakváltó minden lépésénél apró por-patakok kezdtek folydogálni a lépcső repedéseiből, réseiből, tönkretéve addigi munkáját.
Peps ledobta magát egy öger karosszékbe. Majd szétvetette a düh. - Nem elég, hogy mindíg megaláz, amikor csak teheti és titkaimat firtatja, de még komolyan sem vesz. Nem tudja, mi van ott fent. Még én sem ismerem a szoba titkait, pedig hosszú évek óta tanulmányozom a sötét varázslatokat. Hiába fedtem fel annak az emeletnek megannyi csapdáját, van még ott valami. Érzem a belőle áradó erőt.
- Látom, megint magad alatt vagy kispajtás. - rebbentette fel haragos gondolataiból Gill. - Gyere, nyerd vissza tőlem a kövedet. Egy jó parti felvidít, tudom.
És Gill igazat mondott. Peps nem tudott ellenállni a lapok csábításának. Nem is a kő érdekelte, a játék mindíg az ősi Ghallába repítette vissza. Képzeletben ott járt Borax király váraiban, megküzdött a Khara-Din papok szörnyeivel. Egy pillanatra felrémlett előtte régi barátja is, Azúr. Utolsó találkozásuk furcsa körülmények között zajlott le. Azóta nem látta.
Játék közben lehhigadt, megnyugodott. Elméje minden mást egy hátsó szegletébe űzött, teljes figyelme a kezében tartott és már kijátszott lapok felé fordult. Nyert. Ezt az érzést régen nem élte át. Gill a környék legjobb játékosa volt, még Gombit is megverte a Lélekbarlangban, és most tőle, Pepstől kellett vereséget szenvednie.
A győzelem mámorító érzése azonban nem tarthatott sokáig. Gill arra fogta vereségét, hogy nem maradt elég varázsereje a varázslatok befejezésére, Mortazor pedig kapva kapott az alkalmon, és újra feltette a kínos kérdést: - Peps, neked miért kell a mágiánk egy része?
TUdta, hogy most már nem bújhat ki a válasz alól. Sorsa, úgy tűnik beteljesedett. Ha kiderül, hogy a mágia tiltott művészetét is ismeri, a többiek valószínűleg kivetik maguk közül, és soha többet nem engedik a torony közelébe. Márpedig neki ITT KELL LENNIE. Talán ha valami hazugságot tudna kitalálni. Az még megmenthetné. Tanácstalanul nézett végig a többeken. Gill felé kinyújtott tenyerén még mindig ott volt a kiégett őskő. Mortazor kérdőn felvont szemöldöke alól kíváncsian méregette. Csirguz és Camelus a tűz mellől figyelték. Úgy tűnt nem tudják mi történt, a hirtelen beállt csendre kapták fel fejüket. Tsar most is tőrével játszott. Ott volt még az új jövevény: Hollócska. Ő nem tudta, mi a konfliktus alapja, így most kíváncsian figyelte a fejleményeket, remélve, hogy kicsit többet is megtudhat új barátairól. Peps Khettyt kereste tekintetével, de őt nem találta a többiek között. - Hol lehet? - gondolta. - Te jóságos Fairlight! elfelejtettem...
Éles sikítás hallatszott felülről,amit egy hangos durranás, majd egy tompa puffanás.
Khetty megvárta, míg Peps elindul lefelé, majd belépett a nyitott ajtón. Ellőtt egy villámcsapás varázslatot, amire még ugyanabban a pillanatban ráolvasott egy jéggolyót. A megfagyott villám fényében már láthatta hová jutott.
A szoba nagy volt, és rengeteg kacat, lim-lom volt széthányva mindenfelé. A falban lévő két lőrés-szerű ablakot régi, sötét függonyök takarták. Az ablakok között egy faragott asztal állt. Az előtte lévő széket mintha láthatatlan erő tartotta volna egyensúlyban épen maradt két lábán. A padlót súlyos, időrágta szőnyeg takarta. Mintázata egy valaha létezett boldogabb világot idézett. Két embermagasságú gyerta feküdt a szőnyegen egymásra borulva, melletük egy könyvespolc és egy vaspántos láda.
A lány figyelmét a láda vonta magára. Ha van itt valami, akkor az a ládában lesz. Khetty óvatos volt. Bár Peps előtt leplezte, mégis tartott az ismeretlen varázslatokól. Túl sok baj érte mostanában. Mielőtt beljebb lépett volna, óvatosan körülkémlelt. Az ajtó előtti karnyújtásnyi területet apró rovarok, legyek és pókok tetemei borították, ám beljebb nem lehetett nyomát látni döglött bogaraknak. A két területet élesen elvált egymástól. - Láthatatlan energiafal - mosolyodott el Khetty. - Ha ettől féltett Peps, akkor tényleg nem ismer. - A varázslat az alapfokú védőmágiák osztályába tartozott, könnyedén megszüntette. Egy üvegcséből vörös port önött tenyerére, amit a levegőbe fújt. A porfelhő először felhőként terült el a levegőben, ám nemsokára különálló szálakká sűrűsödött. A vörös szálak egymásba kúsztak, hálót alkottak, majd a két felborult gyertyatartó fölé borultak, nem engedve, hogy azok bármi módon elmozdulhassanak helyükről. - Nem tudta a kalamári, hogy mit ad el nekem - gondolta. - Nem tudom megszüntetni a tárgyakat élővé tevő varázst, de az eredetpor meggátolja, a mágia működésbe léphessen. Majd később szólok Mortazornak, intézze el itt ezeket, nehogy valakinek baja essen. - A zsebéből elővett diónyi viaszból emberalakot formázott, majd annak szájába fújt. A ki bábut letette a földre, és a láda felé indította. - Ha van még itt mágia, akkor a kis fickón fog kisülni. - Nem történt semmi. A figura a ládához ért, és mivel feladata befejeződött, oldalra dől, majd újra golyó alakúra húzódott össze.
Khetty figyelmét teljesen lekötötte a láda. Kíváncsisága erősebbnek bizoyult óvatosságánál. A szobát védő varázslatokat felfedezte, hatástalanította, és azt hitte, már semmi nem állhat az útjába. Ez hiba volt. A legerősebb magába a ládába volt beépítve. Ahogy a lány felnyitotta a láda fedelét, egy relytett rugós szerkezetet feszített meg, ami azonnal kilőtte rá lövedékét, egy megmerevedett nyassza-férget. A féreg a mellébe fúrodott. A meleg vér felébresztette évszázados álmából, és egyenesen a szívbe fúrta magát, majd ott felrobbant, ezer darabra tépve a varázsló szívét. Khetty sikolya visszhangozva hömpölygött a lentiek felé. A villám, mivel a lány már nem tudta fenntartani a jéggolyót, hatalmas dördüléssel tépte szét az asztalt a székkel együtt.
- Khetty! -Üvöltött odalent Peps, és vele üvöltöttek a többiek is. Mind felrohantak az emeletre, de Peps volt az első. Tudta, hogy Khetty felfedezte azt a csapdát is, amit neki nem sikerült. Meg kellett szereznie a ládában lévő lélekport. A többiek nem vették észre, ahogy a földön fekvő lány fölé hajolva titokban kivette a ládából a kis zacskót.
Khetty testét levitték a hallba, és a nagy ebédlőasztalra fektették. Senki nem szólt egy szót sem. El sem tudták képzelni a Napkapu életét a varázslónő nélkül. A döbbenet bénává tett elméjüket és tagjaikat.
- Azt hiszem, most te jössz. - szólt halkan Mortazor Pepshez.- Ha jól sejtem, te vagy az egyetlen, aki tenni tud valamit.
- Ismerem a ttitkokat, amelyek segíthetnek, hogy Khettyt visszakapjuk, de tévedsz, Mortazor. Én egyedül semmit sem tehetek. Az én erőm kevés. Ha mindannyian összefogunk, és átengeditek nekem minden varázserőtöket, akkor talán sikerülhet. Khetty még nem jár messze, de azonnal cselekednünk kell. És igérjétek meg, hogy amit most fogtotk látni soha nem mondjátok el senkinek. Ha ez kitudódik, engem és Khettyt is elűznek majd örökre. Engem azért, mert tiltott varázslatot végeztem, Khettyt pedig azért, mert tudatlanságukban azt hiszik majd róla, hogy egy nekromanta által mozgatott zombi.
Némán tűrték, hogy Peps - mind közül a leggyengébb - elszívja minden varázserejüket. Soha nem érezték még ennyire meztelennek, ennyire kiszolgáltatottnak magukat.
Peps a legnagyobb erejű tárgyat, egy őskövet vett elő. Elmoromolt egy halk varázsigét, és a kő zsugorodni kezdett. Áttetszővé vált és látni lehetett, ahogy a kemény anyag fokozatosan fellágyul. Peps hüvelyk és mutató újja között gyúrogatta egy ideig, miközben ismeretlen szavak hagyták el ajkát, majd egy hitrelen mozdulattal öklébe zárta, és kezét a test mellkasába taszította. Ott óvatosan szétnyitotta tenyerét, és a szív formájú tárgyat a helyére illesztette. Ősi rigmusok kántálásába kezdett. Az éneknek nem akart vége szakadni. Szólította a Holdat, hívta a Naopt, soha nem hallott istenek segítségét kérte. A dalt primitív tánc kísérte. A teremben szélvihar tombolt, mintha a túlvilág nem akarná kiengedni karmai közül a tehetetlan lelket. Tizenöt mágus ereje küzdöt a pokol hatalmával. Órák teltek el így, míg a táncnak és az éneknek hirtelen vége szakadt.
- Csókoljátok szájon! - Adta ki az utasítást Peps. Ő maradt utoljára. Csókja tovább tartott, mint a többieké, és könnye nedves foltot hagyott Khetty arcán, amikor felmelte fejét.
- Most vigyétek a szobájába, és ne zavarjátok. Minden rendben lesz. Holnap válaszolok majd a Te kérdésedre is Mortazor. - Szűrte ki a szavakat fogai közt mielőtt összeesett. és elsötétült előtte a világ.
Hozzászólások - Peps
Oldal: 1
- Adjatok nekem annyi mágiát a tiétekből, amennyit csak tudtok - kérte másnap reggelinél a többieket. Ők értetlenül néztek össze.
- Ne légy bolond Peps - szólalt meg sokára Khetty. Taumaturgiára és IQ-ra lenne inkább szükséged. - Csak ezek befolyásolják a varázslataid hatását.
Peps nem akarta az orrukra kötni kudarcát. Tudta, hogy azért nem sikerül a tegnapi varázslat, mert nem volt elég energiája annak befejezéséhez. Kimerült, mielőtt a varázslat végére ért volna. Gyenge még. De ha a többiek tudnának segíteni... Csak ki ne derüljön mihez kell neki az erő!
- Ne légy bolond Peps - szólalt meg sokára Khetty. Taumaturgiára és IQ-ra lenne inkább szükséged. - Csak ezek befolyásolják a varázslataid hatását.
Peps nem akarta az orrukra kötni kudarcát. Tudta, hogy azért nem sikerül a tegnapi varázslat, mert nem volt elég energiája annak befejezéséhez. Kimerült, mielőtt a varázslat végére ért volna. Gyenge még. De ha a többiek tudnának segíteni... Csak ki ne derüljön mihez kell neki az erő!
A háború vége egyelőre még nagyon messzinek látszott. Napkapu lakói úgy érezték, hogy esélyük van a győzelemre, de tudták, hogy nem szabad elbízniuk magukat. Rossz jelnek számított, hogy az Elit Horda felbontotta velük a békeszerződést. - A rubin hordák már szervezkednének a mágusok ellen? Ez ellen tenni kell valamit -
Amióta Peps megtudta, hogy bár közvetve, de mégis szerepet játszott a két szövetség között kitört háborúban, nem tudott nyugodt lelkiismerettel a többiek szemébe nézni. Akárhogy is szerette volna, titkát nem fedhette fel társai előtt. A rituálé, amire készült, veszélyes mindannyiukra volt, ráadásul a tiltott mágia területéhez tartozott. Még csak nem is sejthetik, hogy sötét ismeretek birtokában van. - Ezeket még ifjúkorában tanulta apjától. Az öreg gyógyító a mágikus sebek és sérülések területének elismert szakértője volt, és a vaskalapos gyógyítókkal ellentétben úgy gondolta, hogy a fekete mágia hatásait csak annak pontos ismeretében lehet megszüntetni.
Éjszakánként kilopódzott a toronyból, és kétségbeesetten kutatta a szerencsétlen teremtést, akinek egyik szemét ősi, titkos recept szerint készített gyógyfőzet tartott eredeti állapotában. Nem kellett sokat kutatnia. Khetty elbeszéléséből nagyjából ismerte a történet részleteit, csak sorra kellett járnia a közeli település szegényebb házait.
Útjai egyikén egy félig nyitott ablakból halk beszélgetés szűrődött ki.
- Ne haragudj virágom. Nem tudlak meggyógyítani. Az életemet adnám azért, hogy újra láthass, de ehhez az én tudásom kevés.
- Semmi baj, apám. Nem kell látnom ahhoz, hogy segíteni tudjak a szenvedőkön. Talán jobb is így. Nem ébreszt bennem részvétet a látvány, jobban tudok majd összpontosítani a gyógyításra.
Még sokáig beszélgettek, de Peps tudta, hogy nem kell tovább keresnie a szem gazdáját. Elaludt, mialatt arra várt, hogy a lány egyedül maradjon. Álmában a múltban járt:
Apját látta azon a szerencsétlen hajnalon, amikor iszonytató üvöltés, majd véget nem érő szűkölés verte fel őket álmukból. Apja arcán leírhatatlan volt a döbbenet, amikor a közelben tomboló vortexhez érve felismerte a tölcsérben vergődő nekromantát. Élete már csak egy hajszálon függött. Apja a gyógyítók rendjének egyik vezetője volt. Nem hagyhatta veszni az Életet. Fiát azonnal elparancsolta onnan.
Mindig ez volt az a pillanat, amikor Peps felriadt. Nem tudta tovább álmodni a borzalmas emléket. Azt, hogy mi történt apjával, később, a megmentett nekromantától tudta meg. Apja életét áldozta, hogy megmenthesse a másikat, ám előbb megeskette, hogy soha nem tör senki életére, és élete végéig Pepset fogja szolgálni. Egy furcsa amulettet is átadott neki, aminek rejtélyét csak jóval később fejtette meg.
Óvatosan körülkémlelt, és amikor megbizonyosodott róla, hogy a sötét utcán nincs már senki, akkor mászott be a lány szobájába.
- Nincs mit elvinned idegen. – Szólt halkan a lány. – Jobban teszed, ha odébb állsz. Céhed tagjai kigúnyolnak majd, hogy a nincsteleneknél próbálsz szerencsét.
- Nem vagyok tolvaj. Hozzád jöttem.
Érdeklődve ült fel az ágyán a lány, de akkor sem látta volna Peps arcát, ha világos van. Hangja bátor volt, de halk, nem akarta felébreszteni a szomszéd szobában amúgy is nyugtalanul alvó apját. – Nem hiszem, hogy bármi dolgunk lehetne egymással, hacsak nem segítségemet kéred.
- Én szeretnék segíteni rajtad.
Ében - ez volt a lány neve – hitetlenül hallgatta végig a varázsló történetét a saját szeméről.
- És most mit akarsz tőlem, átokfajzat? Az ilyen gonosz fattyúk, mint te és a fajtád, nem érdemlitek meg a tejet saját anyátoktól sem.
- Peps körülnézett, de még így sem mert hangosan beszélni. Ében füléhez hajolt, és hosszan suttogott valamit. A lány vonásai kisimultak, szinte nyoma sem maradt rajta a szemgödreiből szétsugárzó fájdalomnak.
- Ez életem célja – mosolyodott el. – Életek megmentéséért bármire hajlandó vagyok.
- Sajnos csak az egyik szemedet adhatom vissza. A másik számodra már használhatatlan. Kínzó a mód, ahogy visszakapod, és minden lelkierődre szükséged lesz, hogy eszméletednél maradj végig. Ha elájulsz, akkor az utolsó esélynek is vége.
Peps különböző mágiákkal zárta le a szobát, hogy se megközelíteni ne lehessen, se fény, se hang ne juthasson ki belőle. Az ágy környékét szúrós szagú porral hintette be, majd lassan és halkan ősi varázsigéket kezdett mormolni. Ében lassan-lassan valamiféle éber álomba merült, de közben mindent felfogott, ami körülötte történt. Peps egy hirtelen mozdulattal beleszúrta tőre hegyét a lány karjába. Ében meg sem rezzent. Érezte a sebből kicsorduló vér melegét, de úgy tűnt, mintha a kar nem is az övé lett volna. Hallotta, amint a mágus kihalászik valamit valami folyadékból, majd érezte, hogy egy gömbölyű, nyálkás tárgyat forgat meg a friss sebbe. – Remélem, ez a szemem – gondolta. Tompa fájdalmat érzett, amikor Peps a szemet a helyére illesztette.
- Most jön a neheze – suttogta a varázsló. A lány feje fölé hajolt, halk szavakat duruzsolt. A mágia hullámai egyre erősebben törtek elő. Ében érezte, ahogy szeme melegszik, mígnem izzó vasgolyóként égette szemüregét. Feje mintha szét akart volna szakadni. Megszűnt számára a külvilág.
A fény észrevétlenül kúszott az agyába. Először észre sem vette, csak a kínra tudott figyelni, de lassan-lassan a fájdalom mellett egy másik érzés is megszületett benne, és a fájdalom akkor már mellékes volt. Az öröm, hogy újra láthat, minden más érzést eltörölt. Mielőtt újra elborította a sötétség, egy röpke pillanatra még látta a mágus kimerült, kétségbeesett arcát.
- Ehhez kevés az erőm – lihegte Peps. Kezét az arcába temette. Sokáig nem tudott megszólalni. A szemet, ami a rosszul sikerült varázslat végén kiugrott a helyéből, visszatette az üvegcsébe. Megszüntette a szobát még mindig védő bűbájokat, eltüntette ittlétének minden nyomát, majd így szólt Ébenhez – Ne csüggedj. Amikor legközelebb visszajövök, sikerülni fog.
Amióta Peps megtudta, hogy bár közvetve, de mégis szerepet játszott a két szövetség között kitört háborúban, nem tudott nyugodt lelkiismerettel a többiek szemébe nézni. Akárhogy is szerette volna, titkát nem fedhette fel társai előtt. A rituálé, amire készült, veszélyes mindannyiukra volt, ráadásul a tiltott mágia területéhez tartozott. Még csak nem is sejthetik, hogy sötét ismeretek birtokában van. - Ezeket még ifjúkorában tanulta apjától. Az öreg gyógyító a mágikus sebek és sérülések területének elismert szakértője volt, és a vaskalapos gyógyítókkal ellentétben úgy gondolta, hogy a fekete mágia hatásait csak annak pontos ismeretében lehet megszüntetni.
Éjszakánként kilopódzott a toronyból, és kétségbeesetten kutatta a szerencsétlen teremtést, akinek egyik szemét ősi, titkos recept szerint készített gyógyfőzet tartott eredeti állapotában. Nem kellett sokat kutatnia. Khetty elbeszéléséből nagyjából ismerte a történet részleteit, csak sorra kellett járnia a közeli település szegényebb házait.
Útjai egyikén egy félig nyitott ablakból halk beszélgetés szűrődött ki.
- Ne haragudj virágom. Nem tudlak meggyógyítani. Az életemet adnám azért, hogy újra láthass, de ehhez az én tudásom kevés.
- Semmi baj, apám. Nem kell látnom ahhoz, hogy segíteni tudjak a szenvedőkön. Talán jobb is így. Nem ébreszt bennem részvétet a látvány, jobban tudok majd összpontosítani a gyógyításra.
Még sokáig beszélgettek, de Peps tudta, hogy nem kell tovább keresnie a szem gazdáját. Elaludt, mialatt arra várt, hogy a lány egyedül maradjon. Álmában a múltban járt:
Apját látta azon a szerencsétlen hajnalon, amikor iszonytató üvöltés, majd véget nem érő szűkölés verte fel őket álmukból. Apja arcán leírhatatlan volt a döbbenet, amikor a közelben tomboló vortexhez érve felismerte a tölcsérben vergődő nekromantát. Élete már csak egy hajszálon függött. Apja a gyógyítók rendjének egyik vezetője volt. Nem hagyhatta veszni az Életet. Fiát azonnal elparancsolta onnan.
Mindig ez volt az a pillanat, amikor Peps felriadt. Nem tudta tovább álmodni a borzalmas emléket. Azt, hogy mi történt apjával, később, a megmentett nekromantától tudta meg. Apja életét áldozta, hogy megmenthesse a másikat, ám előbb megeskette, hogy soha nem tör senki életére, és élete végéig Pepset fogja szolgálni. Egy furcsa amulettet is átadott neki, aminek rejtélyét csak jóval később fejtette meg.
Óvatosan körülkémlelt, és amikor megbizonyosodott róla, hogy a sötét utcán nincs már senki, akkor mászott be a lány szobájába.
- Nincs mit elvinned idegen. – Szólt halkan a lány. – Jobban teszed, ha odébb állsz. Céhed tagjai kigúnyolnak majd, hogy a nincsteleneknél próbálsz szerencsét.
- Nem vagyok tolvaj. Hozzád jöttem.
Érdeklődve ült fel az ágyán a lány, de akkor sem látta volna Peps arcát, ha világos van. Hangja bátor volt, de halk, nem akarta felébreszteni a szomszéd szobában amúgy is nyugtalanul alvó apját. – Nem hiszem, hogy bármi dolgunk lehetne egymással, hacsak nem segítségemet kéred.
- Én szeretnék segíteni rajtad.
Ében - ez volt a lány neve – hitetlenül hallgatta végig a varázsló történetét a saját szeméről.
- És most mit akarsz tőlem, átokfajzat? Az ilyen gonosz fattyúk, mint te és a fajtád, nem érdemlitek meg a tejet saját anyátoktól sem.
- Peps körülnézett, de még így sem mert hangosan beszélni. Ében füléhez hajolt, és hosszan suttogott valamit. A lány vonásai kisimultak, szinte nyoma sem maradt rajta a szemgödreiből szétsugárzó fájdalomnak.
- Ez életem célja – mosolyodott el. – Életek megmentéséért bármire hajlandó vagyok.
- Sajnos csak az egyik szemedet adhatom vissza. A másik számodra már használhatatlan. Kínzó a mód, ahogy visszakapod, és minden lelkierődre szükséged lesz, hogy eszméletednél maradj végig. Ha elájulsz, akkor az utolsó esélynek is vége.
Peps különböző mágiákkal zárta le a szobát, hogy se megközelíteni ne lehessen, se fény, se hang ne juthasson ki belőle. Az ágy környékét szúrós szagú porral hintette be, majd lassan és halkan ősi varázsigéket kezdett mormolni. Ében lassan-lassan valamiféle éber álomba merült, de közben mindent felfogott, ami körülötte történt. Peps egy hirtelen mozdulattal beleszúrta tőre hegyét a lány karjába. Ében meg sem rezzent. Érezte a sebből kicsorduló vér melegét, de úgy tűnt, mintha a kar nem is az övé lett volna. Hallotta, amint a mágus kihalászik valamit valami folyadékból, majd érezte, hogy egy gömbölyű, nyálkás tárgyat forgat meg a friss sebbe. – Remélem, ez a szemem – gondolta. Tompa fájdalmat érzett, amikor Peps a szemet a helyére illesztette.
- Most jön a neheze – suttogta a varázsló. A lány feje fölé hajolt, halk szavakat duruzsolt. A mágia hullámai egyre erősebben törtek elő. Ében érezte, ahogy szeme melegszik, mígnem izzó vasgolyóként égette szemüregét. Feje mintha szét akart volna szakadni. Megszűnt számára a külvilág.
A fény észrevétlenül kúszott az agyába. Először észre sem vette, csak a kínra tudott figyelni, de lassan-lassan a fájdalom mellett egy másik érzés is megszületett benne, és a fájdalom akkor már mellékes volt. Az öröm, hogy újra láthat, minden más érzést eltörölt. Mielőtt újra elborította a sötétség, egy röpke pillanatra még látta a mágus kimerült, kétségbeesett arcát.
- Ehhez kevés az erőm – lihegte Peps. Kezét az arcába temette. Sokáig nem tudott megszólalni. A szemet, ami a rosszul sikerült varázslat végén kiugrott a helyéből, visszatette az üvegcsébe. Megszüntette a szobát még mindig védő bűbájokat, eltüntette ittlétének minden nyomát, majd így szólt Ébenhez – Ne csüggedj. Amikor legközelebb visszajövök, sikerülni fog.
Peps egyenlőre nem vett részt a háborúban. Sokszor elragadta a hév, hogy megmutassa a többieknek, ős is ér valamit, de ilyenkor hamar eszébe jutott, hogy nem fecsérelheti az erejét ilyen értelmetlen dolgokra.
Vacsora után Gill-lel múlatták az időt. Gill legtöbbször legyőzte őt a játékban, de ez nem fájt Pepsnek, megtiszteltetésnek tartotta, hogy a tapasztaltabb játékos asztalához ülhet. A parti közben beszélgettek:
- …és elrepül két ubuk tüske is. Ezt a sebzést már nem fogja fel az az apró hártyás lemúrkád.
- Ez is a tied lett – mondta mosolyogva Peps, majd átadott egy kiégett őskövet Gillnek. – A tizedik megnyert játszma jutalma. Vigyázz rá, nekem ez volt az utolsó.
Gill kaján mosollyal az ajkán a köpenye zsebébe süllyesztette, majd így szólt:
- Gyere, sétáljunk egyet a gyakorlótéren. Megmutatom, hogy tudod méregfelhőbe borítani az ellenfeled.
- Hisz azt még te sem csináltad soha – Nevette el magát Peps. - Inkább mesélj nekem a toronyról. Kovi szerint Mortazor talált valami furcsát, amikor beköltöztek.
- Mortazor? Nem hiszem. Egész nap a könyveit bújja. Szerintem a mosdót sem találja meg egyedül. Talán Csirguz, vagy Khetty, de én nem tudok róla. Nekem nem mondtak semmit.
Peps megkérdezte mindkettőt. Csirguz a könyvtár ajtaja előtt talált döglött férgekről beszélt, melyek tetemei nem porladtak el az idő múlásával, Khetty pedig egy furcsa seprűt emlegetett, amivel nem igazán lehetett takarítani. Szerencsére a pincéről egyikük sem beszélt. Amikor Peps rákérdezett, Khetty meglepetten válaszolt – A pincében? Nem tudtuk kinyitni az ajtaját. Mortazor is megpróbálta. Egy egész napig regenerálódott utána. – A válasz végtelen nyugalommal töltötte el Pepset. – Akkor a titok még nem tárult fel.
Várt, amíg az utolsó varázsló is nyugodni tért, majd óvatosan kilopakodott a toronyból. Fázósan vonta szorosabbra köpenyét a teste körül, de nem tudott elbújni a metsző éjszakai szél elől. Nem gyújtott világosságot a csillagtalan égbolt alatt, mágikus ösztönei biztonsággal vezették a Lélekbarlang bejáratáig.
A kocsma ezen a késői órán is nyitva tartott. Meleg volt, és büdös. A mocskos asztaloknál rosszarcú vendégek üldögéltek, és kihívóan méregették az újonnan érkezettet. A varázsló körül sem nézve egyenesen az egyik félhomályos szeglet felé vette az irányt.
- Már azt hittem, ma sem jössz. – üdvözölte őt egy fekete köpenybe burkolózó vézna alak.
- Látod, itt vagyok. Elhoztad, amit kértem?
- Nem volt könnyű megszereznem. Az ár a kétszeresére nőtt. Sokan kívánják a halálom e miatt a kis szívesség miatt.
- Mondtam, hogy a pénz nem számít. A Szemet akarom. – Peps mérgesen dobta az asztalra tarsolyát, ami a kialkudott összeg háromszorosát tartalmazta. – Mind a tied.
A másiknak kivillantak szuvas, fekete fogai sötét kámzsája alól, miközben vigyorogva eltette a pénzt. Egy vértől mocskos csomagot adott érte.
A mágus kibontotta. Egy csodaszép, rúnákkal díszített arany medaliont tartott a kezében, aminek közepében egy gyönyörű szem volt illesztve. Pepset mérhetetlen szomorúság fogta el, ahogy tekintete a barna szem mélyére hatolt.
- Melyik sírt forgattad fel ezért?
- Egyiket sem, Mágus. Még élt a kicsike, amikor kimetszettem a szemeit. Sajnos az életét már nem kaphattam meg, egy nagy barom a mellembe vágta fegyverét, éppen a szertartás befejezése előtt. Szerencséje volt.
- Élő…? Tudod, hogy tartozol. Megesküdtél apámnak, miután kimentett a vortextölcsérből, hogy szolgálod a családomat. A segítségedet nem kívánom ingyen, de megparancsoltam, hogy nem törhetsz mások életére. Add ide a másik szemet!
A nekromanta szűkölve adott át egy másik csomagot is. Tudta, hogy a „halálos ígéret” erősebb nála.
- És most mond meg, hogy találok rá arra a szerencsétlenre!
Vacsora után Gill-lel múlatták az időt. Gill legtöbbször legyőzte őt a játékban, de ez nem fájt Pepsnek, megtiszteltetésnek tartotta, hogy a tapasztaltabb játékos asztalához ülhet. A parti közben beszélgettek:
- …és elrepül két ubuk tüske is. Ezt a sebzést már nem fogja fel az az apró hártyás lemúrkád.
- Ez is a tied lett – mondta mosolyogva Peps, majd átadott egy kiégett őskövet Gillnek. – A tizedik megnyert játszma jutalma. Vigyázz rá, nekem ez volt az utolsó.
Gill kaján mosollyal az ajkán a köpenye zsebébe süllyesztette, majd így szólt:
- Gyere, sétáljunk egyet a gyakorlótéren. Megmutatom, hogy tudod méregfelhőbe borítani az ellenfeled.
- Hisz azt még te sem csináltad soha – Nevette el magát Peps. - Inkább mesélj nekem a toronyról. Kovi szerint Mortazor talált valami furcsát, amikor beköltöztek.
- Mortazor? Nem hiszem. Egész nap a könyveit bújja. Szerintem a mosdót sem találja meg egyedül. Talán Csirguz, vagy Khetty, de én nem tudok róla. Nekem nem mondtak semmit.
Peps megkérdezte mindkettőt. Csirguz a könyvtár ajtaja előtt talált döglött férgekről beszélt, melyek tetemei nem porladtak el az idő múlásával, Khetty pedig egy furcsa seprűt emlegetett, amivel nem igazán lehetett takarítani. Szerencsére a pincéről egyikük sem beszélt. Amikor Peps rákérdezett, Khetty meglepetten válaszolt – A pincében? Nem tudtuk kinyitni az ajtaját. Mortazor is megpróbálta. Egy egész napig regenerálódott utána. – A válasz végtelen nyugalommal töltötte el Pepset. – Akkor a titok még nem tárult fel.
Várt, amíg az utolsó varázsló is nyugodni tért, majd óvatosan kilopakodott a toronyból. Fázósan vonta szorosabbra köpenyét a teste körül, de nem tudott elbújni a metsző éjszakai szél elől. Nem gyújtott világosságot a csillagtalan égbolt alatt, mágikus ösztönei biztonsággal vezették a Lélekbarlang bejáratáig.
A kocsma ezen a késői órán is nyitva tartott. Meleg volt, és büdös. A mocskos asztaloknál rosszarcú vendégek üldögéltek, és kihívóan méregették az újonnan érkezettet. A varázsló körül sem nézve egyenesen az egyik félhomályos szeglet felé vette az irányt.
- Már azt hittem, ma sem jössz. – üdvözölte őt egy fekete köpenybe burkolózó vézna alak.
- Látod, itt vagyok. Elhoztad, amit kértem?
- Nem volt könnyű megszereznem. Az ár a kétszeresére nőtt. Sokan kívánják a halálom e miatt a kis szívesség miatt.
- Mondtam, hogy a pénz nem számít. A Szemet akarom. – Peps mérgesen dobta az asztalra tarsolyát, ami a kialkudott összeg háromszorosát tartalmazta. – Mind a tied.
A másiknak kivillantak szuvas, fekete fogai sötét kámzsája alól, miközben vigyorogva eltette a pénzt. Egy vértől mocskos csomagot adott érte.
A mágus kibontotta. Egy csodaszép, rúnákkal díszített arany medaliont tartott a kezében, aminek közepében egy gyönyörű szem volt illesztve. Pepset mérhetetlen szomorúság fogta el, ahogy tekintete a barna szem mélyére hatolt.
- Melyik sírt forgattad fel ezért?
- Egyiket sem, Mágus. Még élt a kicsike, amikor kimetszettem a szemeit. Sajnos az életét már nem kaphattam meg, egy nagy barom a mellembe vágta fegyverét, éppen a szertartás befejezése előtt. Szerencséje volt.
- Élő…? Tudod, hogy tartozol. Megesküdtél apámnak, miután kimentett a vortextölcsérből, hogy szolgálod a családomat. A segítségedet nem kívánom ingyen, de megparancsoltam, hogy nem törhetsz mások életére. Add ide a másik szemet!
A nekromanta szűkölve adott át egy másik csomagot is. Tudta, hogy a „halálos ígéret” erősebb nála.
- És most mond meg, hogy találok rá arra a szerencsétlenre!
Dátum: 2008.10.24. 13:24:23
Azt hiszem valami baj van a csata eredményeinek számolásával. egymás után két csatám volt Murdockkal. Ő rubin, én smaragd. Ő 4. szintű, én 5. Nézzétek a varázslatokat:
energialövedékkel
.............én - Murdock
2. csata...1 - 10
1. csata...6 - 31
Én:..........IQ: 28 Tau:28
Murdock:.IQ: 22 Tau: 22
Most hogy is van ez? Ráadásul az én fajtám plusszokkal varázsol az övé meg nem!
energialövedékkel
.............én - Murdock
2. csata...1 - 10
1. csata...6 - 31
Én:..........IQ: 28 Tau:28
Murdock:.IQ: 22 Tau: 22
Most hogy is van ez? Ráadásul az én fajtám plusszokkal varázsol az övé meg nem!
A nap már a nyugati horizontot érintette, a levegő hűlni kezdett. Enyhe szél támadt a dombok felől. A vidék egész csendes volt, szinte mozdulatlan. Csak egy mirg körözött a sziklák felett. A levegő jólesően áramlott a szárnyai alatt. Érezte a szellő minden rezdülését. Ráfeküdt a felfelé szálló langyos légáramlatokra, és megpihent rajtuk, majd újból ereszkedni kezdett. Élvezte a gyors zuhanást, átengedte magát a sebesség mámorának. Egy hirtelen légörvény megbillentette. És ez volt a szerencséje. Egy móleon kölyköt fedezett fel a cserjék között. A szülei sehol. A mirg napok óta nem evett. Az éhség eszét vette. Semmi más nem kötötte le a figyelmét, csak a kínálkozó zsákmány. Érezte a hús ízét a csőrében, de még jobban vágyott a friss vérre, amivel még éhségénél is kínzóbb szomját csillapítja majd. Hús - gondolta. Hús. A zuhanás gyorsult. Vér. VÉR. VÉR - A móleon már csak méterekre volt. TŰZ.
Peps Ico'la gyengéden szívta ki a mirg lélekenergiáját. Nem hiába figyelte régóta az égen szálló mirget. Sajnos a móleon kölyök megszökött, amikor a varázslat kisült, de sebaj, a madár jóval több lélekenergiát adott.
Peps (nevezzük őt mi is vezetéknevén ha már társai így szólították) pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Kisebb szikladarabokból és kövekből amolyan rögtönzött oltárféle halmot emelt. Ez egy kettős dombot formázott, aminek egyik csúcsa éppen kétszer olyan magas volt, mint a másik. Az alacsonyabb rész közepén egy kis üreget alakított ki amibe száraz füvet, majd száraz ágakat rakott, láthatóan egy kis máglyát előkészítve. Miután ezzel elkészült, az oltárt és annak környékétalaposan megtisztította, lombos ágakkal tisztára söpörte. Meggyújtotta a tüzet. Amikor az első, szennyes füst elszállt, ruhája rejtett zsebéből egy tiszta rongyokba bugyolált csomagot vett ki. Az őseinek és szeretteinek szellemét rejtő amulettet óvatosan kicsomagolta, majd az oltár legfelső pontjára helyezte úgy hogy a szél a füstöt éppen oda fújja, majd a mirg tetemét a tűzre tette.
Némán nézte végig, ahogy a hús a tűzzel együtt elhamvadt. - Eljön az idő, amikor újra együtt leszünk. - hangzott el a szertartás kötelező zárómondata.
- És most lássuk az élőket.
Erősen koncentrál, ahogy a megszerzett lélekenergia egy részét a szövetség lélekkútjába töltötte. Nem tudta, hogy más is képes-e távolról lélekenergiát juttatni bizonyos helyekre, de nem is nagyon érdekelte. Ez a képesség az övé volt.
A vidék egyik legerősebb szövetségét tudhatta magáénak. Csak néhány napja fogadták be. De sok minden történt azóta.
Legtöbbjüket még nem tudta kiismerni, de volt köztük három...
Khetty. Ha csak ránéz az ember... Hát... Őszinte, tiszta lelkű. Nem ő a legokosabb a szövetségben, de jelleme és kitartása alkalmassá teszik arra, hogy a szövetség egyik vezetője legyen. Segít, ha szükséges, és mindíg van ag-két jó szava a bajban lévőhöz.
Gill Bates. Árnymanó őseinek szinte minden tulajdonsága kiveszett belőle. Igaz hittel veti bele magát még a vesztes csatákba is. Csak Gunyac ne lenne. Büdös és nyálkás. És Gill dédelgeti, csókolgatja. Undorító.
Végül itt van Mortazor. A többiek azt hiszik, ismerik. Pedig valami sötét terheli lelkét. Peps sok mindent megsejtett Mortazorról. Túl sokat tud. Olyan ismeretei vannak, amiket egyszerű halandó (ha egyáltalán beszélhetünk halandóságról a végzeturak esetében) nem szerezhet meg. Lehet, hogy hasznára lesz a szövetségnek, de az is előfordulhat, hogy nem. Sőt. De ez úgyis ki fog derülni.
Peps Ico'la gyengéden szívta ki a mirg lélekenergiáját. Nem hiába figyelte régóta az égen szálló mirget. Sajnos a móleon kölyök megszökött, amikor a varázslat kisült, de sebaj, a madár jóval több lélekenergiát adott.
Peps (nevezzük őt mi is vezetéknevén ha már társai így szólították) pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Kisebb szikladarabokból és kövekből amolyan rögtönzött oltárféle halmot emelt. Ez egy kettős dombot formázott, aminek egyik csúcsa éppen kétszer olyan magas volt, mint a másik. Az alacsonyabb rész közepén egy kis üreget alakított ki amibe száraz füvet, majd száraz ágakat rakott, láthatóan egy kis máglyát előkészítve. Miután ezzel elkészült, az oltárt és annak környékétalaposan megtisztította, lombos ágakkal tisztára söpörte. Meggyújtotta a tüzet. Amikor az első, szennyes füst elszállt, ruhája rejtett zsebéből egy tiszta rongyokba bugyolált csomagot vett ki. Az őseinek és szeretteinek szellemét rejtő amulettet óvatosan kicsomagolta, majd az oltár legfelső pontjára helyezte úgy hogy a szél a füstöt éppen oda fújja, majd a mirg tetemét a tűzre tette.
Némán nézte végig, ahogy a hús a tűzzel együtt elhamvadt. - Eljön az idő, amikor újra együtt leszünk. - hangzott el a szertartás kötelező zárómondata.
- És most lássuk az élőket.
Erősen koncentrál, ahogy a megszerzett lélekenergia egy részét a szövetség lélekkútjába töltötte. Nem tudta, hogy más is képes-e távolról lélekenergiát juttatni bizonyos helyekre, de nem is nagyon érdekelte. Ez a képesség az övé volt.
A vidék egyik legerősebb szövetségét tudhatta magáénak. Csak néhány napja fogadták be. De sok minden történt azóta.
Legtöbbjüket még nem tudta kiismerni, de volt köztük három...
Khetty. Ha csak ránéz az ember... Hát... Őszinte, tiszta lelkű. Nem ő a legokosabb a szövetségben, de jelleme és kitartása alkalmassá teszik arra, hogy a szövetség egyik vezetője legyen. Segít, ha szükséges, és mindíg van ag-két jó szava a bajban lévőhöz.
Gill Bates. Árnymanó őseinek szinte minden tulajdonsága kiveszett belőle. Igaz hittel veti bele magát még a vesztes csatákba is. Csak Gunyac ne lenne. Büdös és nyálkás. És Gill dédelgeti, csókolgatja. Undorító.
Végül itt van Mortazor. A többiek azt hiszik, ismerik. Pedig valami sötét terheli lelkét. Peps sok mindent megsejtett Mortazorról. Túl sokat tud. Olyan ismeretei vannak, amiket egyszerű halandó (ha egyáltalán beszélhetünk halandóságról a végzeturak esetében) nem szerezhet meg. Lehet, hogy hasznára lesz a szövetségnek, de az is előfordulhat, hogy nem. Sőt. De ez úgyis ki fog derülni.
Oldal: 1