Hozzászólások - Khetty

A szilánkok körbefogták, körbezárták, mint egy fal sűrűsödtek össze előtte akármerre is igyekezett lépni. A valóság darabkái mögött pedig a lilás-fekete csíkokkal örvénylő vortex kavargott.
- Peps! Kérlek!
A vortex azonban nem felelt. Khetty érezte a zavart, a bosszúvágyat, a reményt, a csalódást, az örömöt, a fájdalmat. Annyi intenzív érzelem kavargott körülötte, hogy szinte levegőért kellett kapkodnia a mellkasára ülő nyomasztó érzés miatt.
A lassan keringő szilánkok közül egy darab felkeltette a figyelmét. Az amelyiken az először látott emlék egy részletét vélte felfedezni. A szilánkra fókuszálva közeledett a darabkához, amely így nem illant tova, nem mozdult el, mint korábban, amikor játékosan kavarogtak körülötte.
Mikor hozzáért rövid mozgássort látott. Egy szolgáló vizes ruhákat teregetett egy kötélre. De néhány másodperc után a mozgássor újra ismétlődött.
Khetty megszorította a szilánkot, hogy az ne tudjon elszökni előle és körbenézett, hátha meglátja egy másikon az illeszkedő darabot. Nem is kellett sokáig keresgélnie. A szilánkot az ujjai közt tartva igyekezett a kiszemelt emlékdarabhoz. Mikor elérte az udvaron futkorászó kutya képét, összeillesztette az előző résszel. Sárgás fényű izzással kapcsolódott ismét a két darab. A szolgáló végre felterítette a hálóinget és újabb után nyúlt, míg a kutya jókora pofont kapott a sarokba szorított prüszkölő macskától.
A vortex érzelmei is megváltoztak.
- Mit csinálsz? – hallatszott Peps meglepett hangja.
- Imádom a kirakós játékot! – mosolygott Khetty és újabb darabka után nézett, amelyet egészen magasan talált csak meg. – Segítesz?
- Ugyan! – horkant fel a férfi. – Te sem vagy más, mint akikkel eddig találkoztam!
Khetty magasra nyújtotta a jobb kezét, mintha valami elérhetetlen polcról akarna levenni egy könyvet. Lábujjhegyre is állt, hátha így megnyúlik kissé.
Addig próbálkozott, míg elszakadt a tölcsér aljától, ahol eddig lebegett és elérte a kiszemelt emléket, hogy halvány izzás kíséretében az előzőekhez illessze a szilánkot.
A kutya lelkes csaholással rohant végig a fehér ruhákat tartalmazó kosáron, fekete lábnyomokat hagyva a lepedőkön, hogy a megszökött macskát üldözze.
Az emlékfoszlány már tenyérnagyságúvá vált ezzel a darabbal. Khetty mosolyogva nézte a mozgó képsorokat, majd újabb részlet után indult.
Mintha olyan helyre került volna, ahol megállt az idő. Volt olyan, hogy egész sokáig nem talált újabb darabot, volt, hogy a keze ügyébe került egyszerre egy tucatnyi. Bármennyire fáradt is volt, élvezte a játékot. Látni akarta az újabb és újabb részleteket, ezért elhessegette az ötletet, hogy kicsit lepihenjen. Ráadásul akárhányszor újabb szilánk került a helyére, annyiszor érezte meg a vortexből távozó haragot és keserűséget, és annyiszor tapasztalt örömet helyette. Mintha az illeszkedő darabokkal Peps is magához tért volna lassan.
Valójában fogalma sem volt róla, hogy mikor lépett be a mágus világába, azt pedig megtippelni sem tudta, hogy mennyi időt töltött el benne… ha saccolnia kellett volna, minden bizonnyal azt mondja, hogy hónapokat.
A fiatalon is sokat szenvedett férfi szépséges és szörnyűséges emlékei azonban lassan a helyükre kerültek. Khetty mosolyogva nézte a zöld tájat, a sötét tornyot, a kisgyerek játékát, a szolgálók perpatvarát, a hatalmas mágusok gyűlését, szomorún simított végig a feleség halálának képén.
- Miért csináltad ezt? – lépett elő hirtelen Peps a háta mögött az egyik képből.
- Nem tudom… - vont vállat a nő. – Csak úgy… jött…
A férfi sokáig nem szólt semmit, csak nézte a képeket, majd megállt a Dalent ábrázoló képsorok előtt.
- Vegyétek el a gyűrűjét!
- Vegyük el a gyűrűjét? – ismételte Khetty meglepetten.
– Veszélyessé teszi az a tárgy! És semmilyen körülmény között ne engedjétek, hogy a toronyba költözzön!
- Köszönöm – érintette meg a férfi vállát Khetty, mire Peps azonnal tovább lépett egy újabb képhez. Hosszasan nézte, majd kinyújtotta a kezét. Ahogy hozzáért a takaros kis házat ábrázoló képhez, melynek tornácán felesége ült, az emlékképek forogni kezdtek, majd elmosódott színekké váltak, mígnem a színörvény már elviselhetetlen volt a szemnek.
Mikor Khetty ismét kinyitotta megfájdult szemeit, zöldlombú fák alatt állt. A kis háztól kissé távolabb. A szőke nő boldogan támogatta fel magát a széles karosszékből, hogy gömbölyödő hasát simogatva üdvözölje a hazatérő Peps köpenyes alakját. Khetty nem várta meg a csók kifejletét. Megfordult és sietős léptekkel elindult, a háztól távolabb kerülve visszanézett, de nem látott már mást csak ködbe burkolózó formákat. Boldog volt, bár maga sem tudta volna megmondani, hogy mitől. Mosolyogva haladt előre, mígnem egy vastag ködfelhő állta útját. Gondolkodás nélkül átlépett az átláthatatlan fehér füstön.
Dermesztő hideg fogadta. Szél. Sötétség. Levegőhiány. Gyengeség. Nem tudott megállni a lábán. Térdre zuhanva lélegzett mélyeket, de a karja sem tudta megtartani, a hóba rogyott.
Igyekezett a hátára fordulni. A holdak már magasan jártak az égen, csillagok szikráztak a magasban.
- Dalen… - nyögte Khetty és megpróbálta ismét feltornázni magát, hogy visszainduljon a toronyba, de képtelen volt megmozdulni.
~ A torony… - gondolta még, bár egészen pontosan nem tudta felidézni a képeket, amelyeket Peps mutatott neki… azt sem tudta, hogy pontosan mennyi idő telt el…
A testével küzdött. Úgy érezte elszívták az életerejét, a sejtjei, az izmai mozdulni sem akartak, pedig neki mennie kellett… vissza… még Dalen előtt…
Oldalra fordította a fejét. Mielőtt lehunyta a szemét, még látta, ahogy a vortex vidám színeket öltve egyre messzebbre kavarog.

Muszáj nekem is beleszólni kicsit... utálni is fogtok érte...

Ahogy olvasom a hsz-eket megfordult kis agyamban a gondolat, hogy tulajdonképpen azok jó része szól itt hozzá, akik azt a taktikát választották, hogy elhúznak a többiektől, mielőbb szintet lépnek, ezáltal a többiek fölé kerülnek... én aki a középmezőnyben maradtam (tudom, ők senkit nem érdekelnek ) meg azon gondolkozom, hogy smaragdosság ide vagy oda, nem a gyémántok ellen fogok szakértelmet fejleszteni, hanem a Támadásaimat végignézve azok ellen, akik pofátlanul, rendszeresen rám járnak a TP (vagy mittomén mi) miatt (a szokásos 8 órás leosztásban, a karakteremnél 13 szinttel magasabb fegyverzettel és hasonlókkal - tele vagyok esélyekkel ellenük, hogy védekezzek)... és milyen meglepő, hogy ezt a TP-gyűjtő taktikát nem a TGy alkalmazza vagy a gyémántok nagy része, hanem más hordából valóak (szigorúan magamról beszélek, nem általánosságokról)!
Úgyhogy nem hiszem, hogy a hordagyűlölet választásánál automatikusan az befolyásol, hogy csakazértis a gyémántok ellen, mert ők sokan vannak... nálam speciel eldöntötte a személyes ellenszenv!

És még egy furcsaság, ami már a Hatalom tornyánál sem nagyon tetszett (bár nekünk nincs is), hogy mikor bekerül a fejlesztés, elkezdjük használni, valaki egész taktikát kidolgoz rá, aztán egyszercsak téma lesz a fórumon, kidumáljuk előlről-hátulról, kívülről-belülről és aztán jön egy olyan változtatás, amit szinte lekövetni sem tudok, hogy miért jó vagy rossz... (értem, hogy ami nem jó, azon változtatni kell...stb... stb...)
Csak ezáltal a játék nem az izgalmasságot nyújtja, hanem a kiszámíthatatlanságot... nekem legalábbis...

Vagy ne dumáljak a nagyok dolgába, menjek vissza történetet írni a saját topicomba?

Hozzám is eljöhettek ha végre kisüt a nap két percnél tovább!
Nem park, de van kert fűvel-fával-kutyával
Tényleg: menjünk kirándulni! Ne hegyet mászni, azt nem bírom, de valami erdőbe! Mindenki hozhat akit akar és tud!
Vagy ne pörögjek rá a tavaszra ennyire, csak mert kisütött a nap?

Ezt a kérdést nem egészen értem, ne haragudj
A vadászatért kapott LE nagyon sok mindentől függ, úgymint a karaktered szintje, spektrális manipuláció szintje, milyen állatot ejtesz el éppen (kicsi-nagy-közepes és ezek módozatai)...
Erre valahol volt egy átlagos arányszám, amivel ki lehetett számolni, hogy kb. 20-30 vadászatból mennyi LE-t tudsz szerezni, de már nem emlékszem erre pontosan...

Ha vásárolsz őskövet, akkor ahogy megérkezik a pénz, jóváírják az ősköveket a karakterlapodon. Addig a kiégett őskövek csak gyűlnek. (Hogy pontosan hogyan és mennyit tudsz venni, azt a Prémium tagság gomb alatt megtalálod a karakterlap bal oldalán)
Arra kell figyelni, hogy ha mondjuk sms-ben veszel 9 őskövet, akkor hiába van nálad 43 kiégett őskő, abból is csak 9 fog átváltozni!

Legközelebb majd becsempészünk egy üveg bort is a kedvedért! Vagy ha kell mosogatok cserébe a helyen zárás után, csak gyere el!

Egyből az jutott eszembe erről a nyilvános helyen nemivászatról, hogy volt egyszer egy főnököm... szerepelt a tévében párszor, de a kutya nem emlékszik rá... már akkor se tudta senki, hogy ki is ő, csak ha részletesen körülírtam...
No, ő fárasztott azzal mindig, hogy azért nem jár csak ilyen-olyan sznob helyekre enni-inni, mert őt "mindenhol felismerik"

Szóval Lan, még a végén kiderül rólad, hogy nagyon híres ember vagy, akit egy egész ország ismer

Namármost nem tudom, hogy Cirip Úrhölgy jelezte-e, de az "Ismerd meg játékostársaid!" egyesület közösségi ivászatain mi is hasonlóképpen szoktuk eltölteni az időt... Legutóbb szépen megkértek minket, hogy távozzunk már, ha nem baj, mert zárnának!
(bocsi Stubb, ha kiraknak a törzshelyedről miattunk! )

Mikor volt az első (éles, nem teszt) kvízolimpia a Vegzetúron?
2008. November 18-19.
2007. November 18-19.
2008. November 21-22.
2008. November 29-30.

Ki emlékszik már arra?

Danka: remélem megnyugodott a lelked, hogy Fairlight villáma ismét lecsapott a torony falára firkálókra... ezt most nem örökítem meg a topikban, merthogy pillanatnyilag nagy gondban vagyok Peps miatt

- Ez meg mi volt? – kérdezte Elviz az összesereglettek közül Dalen távozása után.
- Kicsit nem normális – mutatta Camelus kis köröket formálva jobb kezével a halántéka mellett.
- És ez indok arra, hogy ellopja a hordómat és tönkre tegye két becses korsómat? – szedegette fel a földről a darabokat Stubb dühöngve, majd a hordó maradék tartalmával eltűnt.
- És a tekercsek? – szedegette össze Danka a széttépett darabokat.
- És mi az, hogy költözzünk el innen holnap estig? – nézett Lia értetlenül.
- Én megnézem miről beszélt ez a dilis az előbb! – fordult meg Gill és Kovival a nyomában elindult felfelé, megnézni a Lélekkutat.
Khetty fáradtan nézett végig a társain. Nem Dalen fenyegetésétől tartott, hiszen a kutat kisütni vagy elépíteni belőle egy jelentős mennyiséget, nem okozott volna gondod, ezáltal jelentősen csökkentették volna a veszélyt, amellyel fenyegetett, de ez a nemtörődöm viselkedés, amelyben nem volt szándékos gonoszság, csak őrület és hatalomvágy. Ez tette kiszámíthatatlanná ezt az arctalan végzeturat, és ezáltal veszélyesebbé vált, mint a Chara-din visszatérését segítő szövetségek bármelyike.
- Nézd Csirguz! – emelte fel az egyik pergamentekercset Danka.
A tekercsből egy szabálytalan darab volt kitépve, leírása Dornodon megidézésének. De a papírdarab hátulján egy egyszerű ákombákom-rajz díszelgett.
- Ez összefirkálta az ősi tekercseket? – döbbent meg a szakállas történész, miközben megfordította a lapokat.
- Nem, nem mindet – nézte meg Danka is. – Csak ezt az egyet…
- És ez miért érdekes? – nézett egyikről a másikra Camelus.
- Még nem tudom – vont vállat Danka.
- Akkor estig találjátok ki! – fordult meg Kayrac és elhagyta a szobát. – Megnézem, hogy a kesztyűket is lenyúlta-e? – nézett Camelusra és Khettyre, mire a többiek is követték.
A varázsszobába belépve, Khettyt azonnal a ládára nézett, amely annak idején majdnem elhozta az édes halált számára, de Peps akkor visszahozta…
„Peps!” – villant át az agyán, de Kayrac szavai megállították gondolatmenetét.
- Szerencsére nem vitte el a kesztyűket! – sóhajtotta a lich megkönnyebülten. - Bár a védőpajzs miatt nem is tudta volna.
- Dalen erős varázsló… lehet, hogy megtörte volna ez a burkot… – nézett komolyan Camelus.
- Létre kell hoznunk a sztázisvarázslatot mielőbb! Ez a pajzs csak kis ideig képes visszafogni a kesztyűk hatását.
- A kúttal történt valami! – nézett be lihegve Kovi. – Gill kéri, hogy gyertek fel!
- Még ez is! – rázta meg a fejét Stubb, aki épp visszatért, miután a hordó megmaradt tartalmát biztonságba helyezte.
A varázslók felsiettek az üvegkupolába, ahol Gill figyelte a kavargó kutat.
- Ez a különös szín mi lehet benne? – mutatott a lila csíkra, amely ugyan sokkal halványabb volt, mint előző este, mikor Khetty látta, de még így is tisztán kivehető.
- Azt hiszem egy végzetúr lelke – felelte bizonytalanul Khetty.
- Hogy lehetne már végzetúr lelke? Akkor vortexé válna az egész….
- Talán pont erről beszélt Dalen! Beletett valakit a kutunkba? – kerekedett el Stubb szeme.
- Valakit? – nézett meglepetten Khetty a törpére. – Hogy lehet ez?
- Ezen nem segítünk azzal, hogy kiépítjük egy részét! Akármit is csinálunk, ha újabb energia kerül bele, megbomolhat az egész és akkor valóban lerombolja a tornyot!
A tanácstalan hallgatás néhány percét Khetty törte meg végül:
- Gill! Kovival találjatok ki valamit! Szedjétek ki azt a lelket onnan!
- Hogyan? – fordult felé mindkettő.
- Kayrac! Készítsd elő a sztázisvarázst! Használj fel hozzá akármit! A kesztyűket nem vihetik el innen!
- Stubb helyezd ki a csapdáidat a torony körül!
- Addig Danka és Csirguz talán rájön, hogy miért olyan fontos ez a torony mindenkinek!
- És te mit csinálsz, ha szabad kérdeznem? – hajtotta oldalra Kayrac fehér koponyáját.
- Megkeresem Pepset! – felelte Khetty, majd meg sem várva a reakciókat lesietett a kupolából, hogy felöltözzön.
Mielőtt kiléphetett volna a szobájából Stubb állt meg előtte. A törpe olyan komoly volt, mint még sosem.
- Nem mehetsz!
- Ugyan már! Nekem nem tud ártani és ő tudja, hogy miért akar kifüstölni innen minket fél Ghalla!
- De ő egy vortex!
- Szabad akaratából lett azzá és emlékezz rá, hogy segített, mikor Danka eltűnt!
- Lehetett véletlen is! – erősködött tovább a törpe.
- Stubb! Ha nem jönnék vissza, amitől nem kell tartanod… Elboldogultok nélkülem is, hidd el!
- Nem érted, hogy nem arról van szó, hogy elboldogulnánk-e vagy sem... – jelent meg Lia is a folyosón.
Khetty türelmetlenül kilépett az ajtón, kissé megtaszítva ezzel a törpét, hogy aztán nagy lendülettel elhaladjon a fehér hajú lány mellett is.
- Megoldjuk ezt is, ne aggódjatok annyit! – felelte a lépcsőn lefelé haladva, majd becsukta a Dalen által nyitva hagyott bejárati kaput.
Ahogy kilépett a hóra és tett néhány lépést, be kellett vallania magának, hogy halványlila fogalma sincs arról, hogy nagyszerű tervének megvalósításához hogyan kezdjen hozzá.
Tanácstalanul állt néhány percig, amíg a tavaszi nap melegét meg nem érezte az arcán. A vastag hótakaró és a fák ágairól csüngő jégcsapok lassan vékonyodtak. Ez ugyan még nem az a mindent elsöprő meleg, de az első jele annak, hogy a télből már nincs sok hátra.
„Hová megyünk?” – jelent meg Mycorhea a nő mellett, majd behajtotta mellső lábait.
- Nem jöhetsz most velem, mert…
„Ezt most fejezd is be!” – morrant a griff és szemei felvillantak.
- Jól van – simogatta meg a csőrét és a nyakát Khetty, majd felmászott a hátára. – Keressünk egy vortexet!
„Az kell, amelyik folyton itt kóvályog a torony körül?”
- Itt kóvályog?
„A levegőből mindent észre venni. Még azt is, hogy ha ugyanaz a tölcsér kétszer egymás után erre kavarog, hát még azt, ha el se megy a környékről! Bár olyat még nem láttam, aki önszántából szeretett volna egy vortex közelébe kerülni.”
- Látod ennek is eljött az ideje! – mosolygott Khetty, mire a griff felborzolta tollait.
„Szerinted ez mulatságos?”
- Ugyan, Mycorhea! Emlékszel a Sárkányháborúra?
„Hogy tudnám elfelejteni” – lapultak le azonnal szomorúan a tollak.
- Akkor sem volt remény és nem volt kiút! Mégsem pusztult el a fajtátok! Mégis felálltatok a csapás után!
„Igazán?”
- Nem vagytok annyian, mint a háború előtt, de biztonságban éltek és bátor harcosok is vannak köztetek ismét és a gyermekek széles legelőkön játszhatnak.
A griff jó ideig némán szelte a levegőt. Széles szárnyai suhogása szélörvényt kavart mögöttük. Egy kis tisztás fölött hirtelen körözni kezdett, majd lefelé indult.
„Sajnálom, hogy a szökést választottam, ahelyett, hogy maradtam volna!” – emelte szomorú szemeit a nőre.
Khetty felkapta a fejét ezekre a szavakra. A griff ugyan másra gondolt, de kimondta azt, amit ő oly régóta próbált elhessegetni magától. Minden nap megküzdeni az érzéssel, hogy nyakába vegye Ghallát és többet lásson ebből a világból, nehezebb volt, mint gondolta. Eleyran világában nem volt kérdés, hogy mehet, ha menni akar! Klyal – Duparma legnagyobb királya – sohasem tartóztatta.
„Leszel szíves egyben kijönni ebből a vortexből!” – nézett a griff először a különös szivárványszínekben játsztó tölcsérre, majd Khettyre. „Valami nincs itt rendben.”
- Igen azt én is érzem! – paskolta meg a griff nyakát a nő, majd megindult az évezredes fák csupasz ágai alatt keringő örvény felé.
Néhány lépésnyire megállt a tölcsértől, amely nem tombolt, mint a társai, nem rohant előre, elpusztítva mindent maga körül, csak mélabús nyugalommal egy helyben forgott.
Khetty most jött rá, hogy nagyszerű ötlete csak odáig terjedt, hogy megtalálja a vortexet, node arról fogalma sem volt, hogy is tudna beszélni vele?
- Peps! – kiáltott az örvénybe. – Itthon vagy? – tette hozzá, jobb híján.
A vortex nem nagyon törődött vele, ezért megismételte az előbbi kiáltást, mivel kopogni nem volt mivel, ezért továbbra is csak állt egy helyben, a kisebb szélben, ami a vortex körül érezhető volt.
Mivel ez a módszere nem nagyon vált be, felkapott egy követ és áthajította a színesen kavargó csíkokon.
- Peeeps! Figyelj már ide!
A vortex erre elveszítette színes mivoltát, lilás-feketés örvénnyé alakult, pörgése felgyorsult.
„Biztosan átgondoltad ezt?” – hallotta még Khetty a griff hangját, mielőtt a köpenyét maga elé emelte és elnyelte az energiaörvény.
***
Egészen különös élmény érte. Úgy képzelte, hogy a vortexek ereje felkapta és szétszakítja a testét, vagy ahogy eléri az energiaörvény, úgy szívja el belőle is az erejét. De semmi ilyesmi nem történt.
A köpenyét lassan leeresztette, így láthatta is a lilás-fekete kavargást maga körül, de ezen kívül nem érzékelt semmit. Mintha a levegőben állt volna, ahol megállt az idő.
- Mit akarsz itt te is? – morrant egy dühös hang.
- Peps, én vagyok, Khetty. Nem ismersz meg? – nézett körbe a nő, várva hátha formát ölt beszélgető társa
- Honnan tudod a nevemet?!
- Peps! Emlékszel még a mágustoronyra? Most épp Napkapunak hívják, de régen… régen a te otthonod volt!
- A torony! – váltott át az energiaörvény olyan hirtelen, hogy Khetty lezuhant pár méter magasságból, mégsem ütötte meg magát.
A varázslótorony előtt feküdt, ahol most a gyakorlótér kellékei voltak felállítva. Meleg nyár volt. Egyszerű ruhába öltözött szolgálók szaladgáltak fel s alá. A torony fehér falai szinte vakítottak. A környéken gyönyörűen ápolt kert zöldellt, különös formára vágott bokrok, gyümölcsöktől roskadozó fák. A kertben, a bokrok és a virágok között egy fiatal pár sétált.
- Peps, kisfiam! Ne szedj össze minden bogarat! – hajolt le a nő szeretettel fiához.
Khetty körbenézett a szirten és szinte földbe gyökerezett a lába. A szomszédos szirten, az öböl túloldalán, szintén egy torony állt. Falai feketébbek voltak az éjszakai holdnál. Formája szinte teljesen megegyezett Napkapu tornyával, de valahogy mégis göcsörtös volt, csipkeszegélyes oromzatáról vicsorgó vízköpők néztek le. A torony környékén elszáradt fák maradtak, élőlénynek nyoma sem volt, csak kőnek.
- Peps! – hallatszott most a kertből egy vidám női hang. A kisfiúból felnőtt, felesége volt már, aki próbált szabadulni az őt kergető férfi elől.
A mágustornyok is megváltoztak. Mintha a fekete torony átkát nem lenne képes feltartóztatni a fehér torony többé.
„Mi folyik itt?” – nézett végig Khetty a kissé megfakulni látszó leveleken, a kissé megkopott fényű kerten, a morcosan siető szolgálókon.
Majd felemelte a fejét, hogy végignézzen a tornyon, egészen a tetejéig és még a lélegzete is elállt. A mostani üvegkupolának nyoma sem volt, csupán négy egymás felé közelítő ívesen meghajtott fémdarabnak.
„Látnom kell!” – gondolta azonnal Khetty és az ősi kapuhoz sietett. A mintázata évezredek óta megmaradt, a keményfa ellenállt mindennek… amíg az Azúr Légió darabokra nem törte… Khetty keserű félmosollyal végigsimított a faragványokon. Sosem látott lények harcoltak rajta egy mágussal. Mintha történetek lettek volna megörökítve... „Talán Fairlight istenné válása” – gondolta Khetty mosolyogva, majd belépett a félig nyitott kapun.
A torony szinte ugyanúgy nézett ki, mint most. A konyhából sült hús illata szállt körbe, a falakon freskók és festmények díszlettek. A lépcsősoron szőnyeg futott végig.
Khetty elindult a lépcsőkön. Szolgák siettek el mellette, ügyet sem vetettek rá. A nő mégis minden pillanatban várta, hogy a torony jelenlegi lakói megjelennek egy-egy lépcsőfordulóban, vagy egy szobában.
Mikor felért a legfelső szintre, a szél szinte lefújta a sima tetőről. A négy fémív úgy feszült fölötte, mint az áldozatát összezáró sas karmai. A középpontban állt valaki. A férfi az előző látomásból… megöregedett kissé, de a növényindás hímzésekkel borított köpeny ugyanaz volt.
Karját magasba tartva imádkozott valakihez, de Khetty nem értette sem azt, hogy kihez, sem azt, hogy mit.
A karmokon végigfutott egy-egy elem: vöröslő tűz, egy másikon kéklő víz, a harmadikon barna föld és a negyediken fehér levegő. Az ősi elemek, amelyek láttán Khettyben is felizzott a mágia.
A középen álló alak kezei között színes gömb emelkedett a magasba. Zölden, lilán, sárgán forgott, mígnem felemelkedett a fénykarmok közé, egyesült a négy alapelemmel és szivárványszín kupolát vont köréjük, kiszorítva mindent, szelet, fényt, meleget.
Hatalmas energia kavargott körülöttük, a mágus sokáig állt így. Égnek emelt karjai remegtek már a kimerültségtől, fáradtságtól, majd térdre rogyott.
- Még ne! – sóhajtotta a mágus, miközben érezhető volt, ahogy a pajzsban keringő hatalmas energia megremeg.
- Apaaa! – hallatszott Peps kétségbeesett hangja, de úgy tűnt nem tud beljebb kerülni a pajzson.
Khetty megpróbált segíteni az öregnek, de képtelen volt bármit is megérinteni, mintha valami testtelen lidérc volna.
- Ne csináááld! – zengett Peps hangja. – Anyán már nem segíthetsz ezzel!
- A fekete torony… - nyögte az öreg mágus. – Pusztulnia kell!
A következő pillanatban toronyvastagságú tűzvihar lövellt ki, egyenesen a szomszédos szirten álló fekete márványtoronynak csapódott. Nem csak tűzcsóva, hanem a föld, a víz és a levegő minden ereje egyesült ebben a csapásban, mígnem a fekete mágustoronyból alig néhány kődarab maradt.
- Pusztuljatok! – nyögte utolsó erejével a mágus és elterült a földön.
- Apa! – rohant fel a pajzs lassan gyengülő védelme között Peps, de ezt Khetty már csak homályosan látta, mivel a színörvény, amelyben akkor állt, mikor a vortex elérte, ismét körülvette.
- Sajnálom Peps! – nézett körbe a színeken.
- Sokat érek a sajnálatoddal! – jött a válasz valahonnan.
- Peps… tudod, hogy visszajöhetsz hozzánk…
Hirtelen kivált egy alak a kavargó színből és megjelent régi valójában, amilyennek megismerték, egyedül megtört tekintete árulta el, hogy azóta újabb csapást mért rá a sors, amelyet már nem akart elviselni.
- Minek jött ide az az alak? Rólatok kérdezett! Mit műveltek ti abban az átkozott toronyban? – a mágus dühödt hangját a kavargó színek is jelezték.
- Milyen alak? Én nem küldtem senkit…
- Az az arctalan csuklyás! Idejött és szilánkokra törte az utolsó darabot is, ami az emberi léthez kötött…
~ Dalen – futott át Khetty agyán, de határozott hangon csak annyit mondott: - Nem mi küldtük, de ha tudok, segítek neked!
- Nem kell a szánalmad! Sem a tiéd, sem senki másé! Soha többé!
- Peps, várj! Ne csináld ezt! – kapta Khetty maga elé a köpenyét ismét, hogy ezzel próbálja elhárítani a mágus varázslatát, még érezte, ahogy a köpenyének csapódik valami, aztán hidegség áradt végig a tagjain.
Ahogy leengedte a kezét ismét a toronyban állt. Egy fekete mágiával körbevont toronyban. Már nyoma sem volt a jó kedélyű életnek, az illatos vacsorának. A könyvtár könyveinek jó része darabokra szakítva, szétszórva hevert a padlón. Valahonnan velőtrázó sikítás hallatszott. Khetty sokat tapasztalt már életében, ezeket a helyzeteket azonban nem lehet megszokni. Azonnal aranyló kígyókardjának markolatára szorította a kezét, ahogy elindult felfelé.
A gyomra görcsbe rándult, a griffjei égették a bőrét, mégis haladt egyre feljebb.
- Áruld el a titkot! – harsant egy mély, rekedt hang az utolsó emeletről.
Khetty nem hallotta a választ, de az újabb sikolyt hallva gyanította, hogy a vallatott fél, nem volt olyan készséges, mint szerették volna.
- Áruld el vagy meghal! – Khetty ekkor ért fel arra a szintre, ahol Peps feleségét találták meg.
- Sajnálom… - nyögte egy meggyötört férfi hangja.
Khetty besétált a szobába. A mostani laboratóriumnak nyoma sem volt. Mindent körbevett az a fekete massza, amely akkor is bevonta a szobát, amikor megtalálták. A márványasztalon véres test hevert. Három fekete csuhás pap fogta le a lassan élettelenné váló testet, míg egy náluk nagyobb termetű csuhás a massza fogságában tartotta Pepset. A férfi láthatóan többször megpróbált kiszabadulni, csuklóján, bokáján véres csíkok jelezték ennek nyomait.
- Áruld el a titkot! – harsogta dühödten a magas csuklyás.
- Nem használhatod, túl veszélyes! Felégetné az egész világot! – nyögte utoljára Peps, mire az egyik pap kezében véres kés villant, majd egy rövid sikoly után végleg elhalt a nő hangja.
- Neeee! – kiáltotta Peps, és őrjöngve próbálta kitépni magát a massza kötelékéből. Nem törődve azzal, hogy szinte saját csuklójától és bokájától szabadítja meg saját magát. Tekintetében őrület lobogott.
Hirtelen éles fény villant, meleg tűz lobogott fel, majd egy tűzmadár alakja vált el a masszától. Hosszú farkával végigsöpört a szobán, meggyújtva a papok csuháját, akik síron túli sikollyal igyekeztek menekülni az emésztő fény elől.
- Engem nem pusztíthatsz el, bolond! – reszelt a magas csuklyás hangja.
Éles vijjogás volt csak a válasz, a tűzmadár közbeölelte kínzóját és ugyanazzá a színes örvénnyé vált, amely a pajzsban kavargott. Mikor végzett a kínzóból sem maradt más, csak egy maréknyi hamu.
A tűzmadár ekkor kitört az ablakon. Az épület körül álló feketemágusokra vetette magát. Halált hozott már a légörvény is, amit kavart, nemhogy tollainak tomboló érintése. A mágusok egymás után kaptak lángra, egymás után tértek meg a halál birodalmába, mígnem egy kisebb csoportnyi mágus alaktalan fekete masszát idézett a tűzmadárra. A tomboló madarat azonban így sem volt egyszerű a torony falához szegezni.
- Itt döglesz meg, a tornyoddal együtt! – zengte egy nagyhatalmú csuklyás, varázslatára a tűzmadár lassan odatapadt a torony falához, majd megkövült, eggyé vált a fehér épülettel.
Ahogy a tűzmadár a torony részévé vált, úgy alakult a halott nő körüli sztázismező egyre nagyobbá, körbevonva az asztalt, megállítva az időt.
***
Khetty hörögve kapkodta a levegőt. Mintha több méter magasról zuhant volna a hátára, kiszorítva a levegőt a tüdejéből, hogy minden pillanatban égető fájdalommal perzselje fel, amikor visszatér az életet adó levegő.
Különös helyen találta magát. Milliónyi szilánk állt meg a levegőben, mintha egy üveg szilánkjai lennének. A szilánkokon képek voltak. Széttört képek. Khetty megérintette az egyik szilánkot, amelyen néhány pillanatnyi mozgókép éledt meg.
- Peps, ne csináld ezt! Én nem akarlak bántani! Engedj ki! – nézett körbe a szilánkokon Khetty, mire gúnyos nevetést kapott csak válaszul.

Hol él az Anaconda?
Dél-Amerika?
Ázsia?
Észak-Amerika?
Afrika?

minek ez a sok kérdőjel?

Idézet: Mortimer - 2009.03.07. 14:57:12

Tulajdonképpen azért baj csak ez a dolog, mert elvileg a szerencse húúúúú, de nagyon befolyásol ilyen dolgokat... bár tulajdonképpen azt veszem észre, hogy mindent random dönt el... egy olyan tényező, amibe egyszerűen nincs beleszólás... persze jó, hogy van rizikófaktor a játékban (mondjuk a portyák során, ettől izgalmasabb a dolog), dehogy a vadászatnál is ekkora szerepe legyen! Ahol aztán végképp semmit sem tudsz csinálni azért, hogy javíts a dolgon (amíg a portyáknál fejlesztheted magad és akkor nagy esélyed van arra, hogy a 30-40 TÖ-különbség eldönti a dolgot - nem mindig igaz... általánosítok)...
Mindegy... újabb nagyszerű küldetést tudok kipipálni a beállítások miatt! :S

Ki nyerte a 2008-cas EB-t?
Németek
Olaszok
Spanyolok
Hollandok

Gyors törlést szeretnék kérni erre a kérdésre!

Kérdésem lenne, hogy az ejtsek el vadászatból 7 óriás lényt küldetés, kinek mennyi vadászatból sikerült??? Merthogy már 300 vadászatom ment le, ehhez képest csak apró és kisebb állatok jönnek 3 db óriást sikerült kifogni! Mondhatom, hogy felettébb dühítő! A szerencse-faktor azt hiszem nálam ráadásul több, mint elégséges!
Vagy van valami küldetés-detektor a játékban? Ami érzékeli, hogy az ilyen küldetéseknél csak azért se dobja ki a random a megfelelő állatot?

Sziasztok,

Reggel óta szenvedek a nettel... Ne haragudjatok, ha csak alig-alig jelentkezem és válaszolok...

Örülök, ha tetszik Dalent is dícsérjétek meg érte nagyon!

hogy hívták Napóleon szakácsát?
Dubois
Dunand
Bechamel
Taillevent

Azon kívül, hogy a mondatot nagybetűvel kezdjük, ezt tényleg kell nekem tudni?

Khetty néhány percig némán nézte a különös alakot. Próbált rájönni, hogy ki lehet az illető, és hogy honnan jött? Mit akar itt a toronyban? Főleg mit akar az értékes tekercsekkel, amelyek tartalmának megfejtésén Danka még mindig dolgozott. Csirguzzal felváltva próbáltak utána nézni egy-egy szó jelentésének, vagy a leírtak valóságtartalmának.
- Jót mulattál a kavarodásban? - intett fejével a törpe egyik söröshordója felé, amelyek titkos rejtekhelyét még ők maguk sem tudták, majd keresztbe fonta maga előtt a karját és nekidőlt az ajtófélfának.
A nő kérdésése csak elégedett röhögés volt a válasz, majd az alak jókorát húzott Stubb egyik díszes kupájából.
- Ki vagy te és mit akarsz itt? Hogy jöttél be és főleg: minek?
- Ugyan-ugyan! Túl sokat kérdezel! – legyintett a csuklyás, majd kissé pökhendien hozzátette: - Ahhoz képest, hogy olyan nagyra vagytok magatokkal, nem nagyon véditek a tornyotokat!
- Köszönjük, hogy felhívtad erre a figyelmet… és ha megkérhetlek: távoznál?
- És még vendéglátói tisztesség sincs benned? – csámcsogott el a vendég egy darab sonkát, anélkül, hogy bármi jelét adta volna annak, hogy felfogta a nő szavait.
Khetty nagyot sóhajtott. Ez jutott ma estére, a sóhajtozás, mert abban biztos volt, hogy aludni már nem fog. A tenger mögött felbukkanó nap első sugarai átszűrődtek a könyvtár ólomüveg ablakán.
„Tartsd szóval!” – hallotta Lia hangját a fejében. Bár a betolakodó láthatóan nem készült sehová sem.
- A nevem Khetty. Napkapu… vezetője vagyok – lépett előre teljes öntudatával, bár mindez fehér hálóruhában inkább viccesnek tűnt.
- Jah… tudom… - falatozott tovább Dalen.
- A tekercseinkre pedig nekünk van szükségünk! Tedd őket vissza a helyükre!
- Ugyan-ugyan… nem kell itt pattogni, vöröske!
Khetty erre a megszólításra szóhoz sem jutott:
- Tessék?
- Nem kell ez a játék! – állt fel végre az emelvényről, unottan legyintve. Köpenye alól kikandikáltak a pergamentkercsek végei. Varázsló vagyok, így nem támadhatsz meg! Ráadásul fél kézzel falhoz kenlek cicám! – röhögött fel elégedetten.
- Helló Dalen! – lépett be a könyvtárba ekkor Camelus.
A nagydarab mágus láttán a köpenyes alak hátrált néhány lépést.
- Mit keresel itt pubi? Neked nem kéne még aludnod ilyenkor? – vihogott az újonnan érkezőre.
- Mi nem szoktunk ilyen hangon beszélni egymással – rázta meg a fejét nyugodtan Camelus.
Halk és nyugodt hangja olyan volt, mint a vihar előtti csend és Khetty nem akarta megtapasztalni, hogy milyen az, amikor toronylakó társánál kitör a vihar.
- Tedd szépen vissza, amit elvettél – emelte meg embermagasságú, göcsörtös botját a férfi, amely szinte mindig vele volt, hogy a tekercsek helye felé mutasson vele.
- Jajj, ne már! Hát rájöttél, hogy én vagyok?! – hallatszott ki némi csalódottság Dalen hangjából.
- Te akartad, hogy észrevegyelek – vont vállat Camelus. – Mikor a hárpiádat az emlékmű tetejére küldted pihenni.
- Te tudtad, hogy itt van? – döbbent meg Khetty.
- Az esti felfordulásig nem sejtettem, hogy tényleg ő az. Azt meg végképp nem gondoltam, hogy lopni akar tőlünk.
- De ki ez???
- A neve Dalen. A Végzeturak Mestereinél van ő is… vagy legalábbis eddig ott volt…
- Mondhatom benned is csalódtam! Otthagyod Ghalla leghatalmasabb mágus-szövetségét emiatt nyughatatlan vöröske miatt? – lendült támadásba Dalen, miközben megpróbált az ajtó felé lépdelni, hátha el tud inalni a két mágus között.
Mivel azonban ez a terve túl nyilvánvaló volt, Khetty lassan az ablak felé indult, míg Camelus továbbra is az ajtó mellett állt, mintha csak valami lassú táncot járnának körben a szobában.
- Én sosem ígértem, hogy örökre ott maradok – felelt Camelus nyugodtan.
- Hát pedig, ami itt van… - tárta szét a karját a fiú. – Kényelem, szőnyegek, könyvtár, felszerelt konyha, puha ágyak, fürdőhelyiség… ez puhányság! Mi harcosok vagyunk! Készülnünk kell a háborúra az Ellenség ellen!
- Khöm… a háborúnak már vége… - vetette közbe Khetty.
- A Felszínen még mindig ólálkodik az Ellenség…
- Jah! A fejedben! – vigyorodott el Khetty. Kifejezetten élvezte, hogy bosszanthatja a látogatót.
- Te őrült vagy! – vonta le a végső következtetést Camelus.
- Miiii? Én nem vagyoook!
Dalen ziháló hangjából Khetty azonnal érezte, hogy Camelus bizony átlépte azt a határt, amit ő csak feszegetett. Várta is a tűzgolyót, amely lángba borítja a könyvtárat, ezt megelőzendő kéklő fény kavarodott fel a keze körül.
- Dalen! Nézzük a tényeket! Te zakkant vagy!
Camelus tárgyilagos hangjára Dalen kezei hirtelen előrelendültek. A nagydarab mágus félrevetődött a bíbor energiaörvény elől, ami ripityára zúzta az ajtót, és felmarta a folyosó padlóját.
~ Hurrá! Megint renoválhatunk és takaríthatunk! – hajította Khetty a csuklyás mágus felé varázslatát.
Dalen a nő felé fordult és karjait a mellkasa elé kapta, de ez sem menthette meg attól, hogy jégszoborrá dermedjen.
„Dalen!”
„MI VAN?”
„Dalen! Nem kell félned nálunk!”
„HAGYJÁ’! ÉN NEM FÉLEK! TAKARODJ A FEJEMBŐL!”
Khetty lélegzete elakadt egy pillanatra, ahogy megcsapta a forrongó düh szele. A jégszobor hangosan recsegni kezdett, és repedések szaladtak végig a felszínén. Időközben megérkezett Kayrac, és Camelus is talpra állt. A torony két legtapasztaltabb mágusa egyszerre küldte útjára varázslatát. Dalennek még sikerült az utolsó pillanatban felrántania egy védőpajzsot, de az darabokra tört az összehangolt támadások ereje alatt még. Dalen végigrepült a szobán és nagyot nyekkenve a falnak csapódott.
Napkapu három mágusa sarokba szorította a betolakodót, miközben újabb és újabb toronylakók érkeztek a hatalmas ricsajra.
- Hátra! Síp van nálam, és nem félek használni! – rántott elő egy apró sípot hirtelen Dalen, és fenyegetően a többiek felé tartotta.
-Síp...? - sóhajtott nagyot Khetty. - Fáradt vagyok, miattad alig aludtam! Ne feszítsd a húrt tovább!
Dalen egyik kezét a falnak támasztotta, és lassan talpra állt, miközben ujjai között pörgette az apró tárgyat.
- Ez amúgy nem egy közönséges síp, hangját csak az állatok képesek hallani, mint például egy hárpia… ami épp az eléggé instabil lélekutatok felett kering. Tudjátok, egy ilyen képződmény nagyon veszélyes tud lenni. Ha túltöltődik, elszabadul a vortex, és porig rombolja az egész tornyot. Gondoljatok bele, mi történik, ha egy kövér, felhizlalt gömbpuffacs véletlenül beleesik... pufff...
- Túltöltődik? -nézett Camelus hátra, az ajtóban álló Gillre.
- Beleesik? - ismetelte ezzel együtt Kayrac.
- Nem tudjuk... mi ilyen tudatlanok és birkák vagyunk! - felelte Khetty, miközben megpróbált belesni a csuklya alá. Látni akarta a hívatlan vendég arcát. - De esküszöm, hogy ha bármit művelsz ezzel a toronnyal és a lakóival... nem marad egy pillanatnyi nyugalmad tőlem... Érted?
Dalen közelebb hajolt Khettyhez, mintha egyenesen a szemébe nézet volna, de a csuklya alatt csak sötétség volt. Dalen arca helyén csak egy feneketlen kút volt.
- Érdekesen hangzik, de még nem áll szándékomban megházasodni. És amúgy sem vagy az esetem vöröske - mondta Dalen, és nyugodtan visszament a gömb állványzatához, ahol a söröskorsót hagyta, és teljes lelki nyugalommal kitta a tartalmát.
Khetty elképedve nézte a falat, ahol az imént meg Dalen támaszkodott. Mikor felnézett látott egy elnyomott félmosolyt Camelus szájszegletében és vidám csillogást Kayrac szemében. Teljes döbbenettel nézett végig az alakon, aki semmibe vesz mindent maga körül. Egészen rövid időn belül másodszor fordult elő, hogy kicsúsznak a kezéből a dolgok, és hogy fenyegető fellépésével nem tudja irányítani a vele szembenálló felet. Bár tulajdonképpen el kellett ismernie, azon kívül, hogy felettébb bosszantja a hívatlan vendég, még nem ártott nekik túlságosan. Leszámítva Elvizt és Stubbot.
- Mit akarsz itt tulajdonképpen? - próbálkozott a kérdéssel ismét Khetty, igyekezett nyugodt hangon megszólalni.
Dalen letette a korsót az emelvény szélére, ahonnan az szinte azonnal lefordult. A végzetúr lenézett a lába előtt heverő korsó darabjaira, majd lemondóan legyintett. Leszakított egy darab sonkát, majd a szájába tömte.
- Köf, de már megfam minden - válaszolt teli szájjal, és megpaskolta a mellkasát, ahova a tekercsdarabokat rejtette, majd az ajtóban álló varázslók felé fordult, és intett kezével, hogy tegyék szabaddá az utat.
Az ajtóban állók tanácstalanul néztek Khettyre, majd Camelusra végül Stubbra. Mint általában, ha döntés előtt álltak.
- Ugye nem gondolod, hogy felforgatod az életünket, és minden magyarázat nélkül elsétálsz? Megfenyegetsz, hogy lerombolod a tornyot, csak azért, mert éppen úgy tartja kedved? Elviszed, amit érsz, mert azt hiszed, neked mindent lehet? Állj meg, ha hozzád beszélek! - lépett az ajtó elé Khetty.
Dalen megállt a nő előtt, és lassan végigmérte, majd arcához emelte a sípot, ami eltűnt a csuklya sötétjében.
- De, azt hiszem, remekül átlátod a helyzetet. Ami azt illeti, a tornyot le fogom rombolni, csak rajtad áll, hogy mikor. Most vagy félreállsz az utamból, és akkor lesz időtök holnap estig összepakolni és elköltözni. Vagy tovább makacskodsz, és most rögtön túlesünk rajta.
Khetty tekintetében tehetetlen düh lángja lobogott. Láthatóan kevéssé hatotta meg a csuklyás alakot. A sejtjeiben tombolt egy jól irányzott pofon vágya, amit ez az alak minden bizonnyal megérdemelne.
~ Talán, ha szájon vágnám, kiesne az a nyomorult sípja, amivel fenyeget! Különben is, honnan tudjam, hogy igazat mond? Csak azért, mert magabiztosan járkál, fenyegetőzik és lopkod? Mi van, ha csak blöff az egész?
Majd a szobában ácsorgó Camelusra és Kayracra nézett. A többiekre, akiknek az életéért felelősséggel tartozik... amit mindig próbált elkerülni... amíg a saját életét nem féltette, hisz nem volt mit, addig az övékével nem játszhatott. Még egy pillanatra megpróbálta használni a kristályt, hátha megerez ebből az alakból valamit... félelmet, örömöt, bánatot, tréfát... Kacagott. Örömteli, de sötét kacaj volt. Hatalomittas, őrült, féktelen vihogás.
Dalen felemelte a kezét és ujjaival gyengéden megbökte Khetty vállát, lassan félretolva a nőt az útjából. A mágus nem sietett, lassan, kimérten sétált le a lépcsőn, közben integetve az összegyűlt toronylakóknak. Ahogy elhalad Bulcsu mellett, kezét a gyerek fejére rakta, és játékosan összeborzolta a haját.
- Ne felejtsétek, holnap estig kaptok haladékot –mondta még utoljára, majd kilökte a torony kapuját.

Hogy hívják mózes 5 könyvét ?
Tóra
Mózes 5 könyve
Moses in da house.
Túra

ezt is légyszi szelektáljuk...

Örülök, ha tetszik... sajnos nem szólt időben, ezért kicsit gyorsan készült el... Hozzátenném, hogy cirip sokat segített!!!