Üdv mindenkinek

A Napkapu írások között találkozhattatok Dalennel, az alternatív gondolkodásmódú végzetúrral. (Nem őrült, csak másképp látja a világot.) Mivel nem tagja a Napkapu szövetségnek, bár hívták (még egyszer köszönöm szépen Khetty, jól esett) ezért nem írhatok állandóan az ő topicjukba. Mivel viszont kedvet kaptam a dologhoz, illetve kaptam több pozitív visszajelzést (köszönöm mindenkinek)… ehh, olyan furcsa Deja Vu érzésem van… a lényeg a lényeg, hogy arra a döntésre jutottam, hogy indítok saját történetfolyamot. Remélem a jövőben lesz elég alapanyag, hogy szórakoztató írásokkal lássam el a nagyérdeműt.

Egy apró megjegyzés: a topicban kizárólag történetek lesznek, kérem az olvasókat hogy ne offolják szét. Kritikát, megjegyzéseket mindig szívesen fogadok, de kérem üzen-ben. Illetve ha valakinek kedve van kicsit belenyúlni a történetfolyamba, attól sem zárkózom el, de előtte egyeztessen velem. Köszönöm.

Akárki, akármit mond…

NEM VAGYOK ŐRÜLT!

Az út egyre meredekebben emelkedett a fák között. A sűrű erdő hirtelen egy csapásra megszűnt, és csak a hóból itt-ott kiemelkedő üszkös csonkok jelezték a néhai fákat. Egyetlen ösvény vezetett felfele a meredek, sziklás, kopár hegyoldalon a Végzeturak Mesterei szövetség citadellájához. A kopár hegyoromra emelt erődítmény, mint egy zsarnok trónolt a lent elterülő erdő fölött. A vastag falakon zöld tüzek égtek, kék villámok cikáztak az égbe nyúló mágustorony oldalán, és mint egy sötétviharfelhő lebegett az égen a pusztítás citadellája. Dalen megszaporázta lépteit, hogy beérje az előtte felfelé kaptató végzeturat. A vastag acélpáncélba öltözött harcos két másik láncra vert galetkit vonszolt maga mögött.
-Megvagy Soul! –csapott Dalen hirtelen a másik vállára.
A páncélos harcos hirtelen csapásra emelte csatabárdját, majd lassan leengedte.
-Á Dalen, ne ijesztgess, mert a végén még bajod esik.
-Hát persze kölyök. –röhögött a csuklyás mágus. –Látom jó volt mai a fogás. –bökött hüvelykujjával a két gyémánt jelvényt viselő fogolyra.
Egy óra gyaloglás után végül elérték az erődítményt. A falakon legyőzött szövetségek megtépázott lobogóit cibált a szél. A falakon karók sorakoztak, amire hatalmas szörnyek fejei voltak feltűzve. A frissebbeken hallók lakmároztak, míg a régiek már csak napszítta koponyák voltak. Az erődítmény kapuja egy hatalmas sárkányfejet formázott. A két végzetúr megállt egy teljesen kiégett földdarab közepén, körülöttük itt-ott csontok kandikáltak ki a hamuból. A sárkánykapu hatalmas smaragd szemei a jövevények felé fordult, majd hangos nyikorgás közepette a sárkény pofája kinyílt szabaddá téve a befele vezető utat.
Odabenn Soul a Pusztító a kínzókamra felé vette az irányt foglyaival. Dalen kedvencei gazdájuk intésére a kennel felé siettek. Az udvaron felállított asztal mellett két végzetúr és egy végzetúrnő iszogattak. Baalcain és Nasdfil Sortenil egész Ghalla két legnagyobb hatalmú mágusa volt, Abygail pedig a szövetség egyik hölgytagja, aki bár fiatalabb volt a férfiaknál jól megértette magát velük, mint szinte bárki mással a szövetségben. A társaság a gyakorlótéren edző Dutch Schefert és Tripodexet figyelte. Dutch a csupa izom harcos, a hideg ellenére is egy szál nadrágban küzdött, két csatabárdot forgatva egyszerre. A fürge Tripodex egy szál tőrrel felfegyverkezve próbálta elkerülni a hatalmas csapásokat, miközben apró szúrásokkal bosszantotta ellenfelét.
Dalen egyetlen biccentéssel köszöntötte a társaságot, majd saját házikója felé vette az irányt. Egy pár lépés után szembetalálkozott Stardusttal. A magas végzetúrnő ránézésre kimondottan bájos és vonzó volt, hosszú barna haja lazán omlott a vállára.
-Végre hazataláltál hangyás? –veregette meg mosolyogva Dalen vállát, és haladt tovább az asztal felé.
Dalen megtorpant, és kezei ökölbe szorultak, majd folytatta útját.
-Hogy az a franc… -motyogta Nasdfil, aki látta az egész epizódot.
-Mi a baj? –fordult oda AbyGail.
Dalen újra megtorpant, és felkapott egy ököl nagyságú követ a földről. Stardust megszédült egy pillanatra, ahogy a kő nagyot csattant a fején. A nő hátranyúlt, megtapogatva sajgó fejét, arca eltorzult a dühtől, ahogy megpillantotta az ujjaihoz tapadó vért.
-Szedjétek szét őket! –kiáltotta Nasdfil.
Baalcain megragadta Stardust csuklóját, ahogy a nő már csontpálcája felé nyúlt, miközben AbyGail testével próbálta visszatartani az üvöltöző Dalent.
-NEM VAGYOK ŐRÜLT! HALLOD? SZÉTRÚGOM A… -kiabált Dalen, ahogy próbálta félrelökni a nőt az útjából.
Egyre többen jöttek elő a kiabálásra, miközben Dutch és Tripodex is segített távol tartani egymástól a dühös ellenfeleket. Végül Dalen lesöpörte magáról a segítő kezeket, hátat fordított a többieknek, majd duzzogva a közeli építkezés felé vette az irányt. Felkapott egy csákányt a szerszámok közül, majd eltűnt a mágustoronyban.
-Mit akar azzal? –mondta AbyGail, és elindult a csuklyás mágus után, de Tripodex megállította.
-Hagyd, ilyenkor a legjobb békén hagyni egy időre.
Eközben a többiek Stardust nyugtatták.
-Nincs nagy baj, csak a bőr repedt fel. –mondta Baalcain, a sziszegő nőnek.
-Miért nem rúgjuk ki a francba? Ez egy őrült! –fordult Stardust Nasdfilhoz.
-Mert hasznunkra van. Mindannyian tudjuk, hogy időként furán viselkedik, de rengeteg épít. Nézd meg a piramist. Egy éjszakai alatt felépített egymaga egy egész szintet.
-De milyen az a szint! Láttad már? A mágikus rúnák mellett a falak tele vannak obszcén rajzokkal és disznó viccekkel. –mondta Stardust, majd szúrós tekintetét a hirtelen felröhögő Dutchra szegezte.
-Mi van? Működik, nem az a lényeg? –nézett Dutch ártatlanul, miközben próbálta visszatartani a hahotázást.
-A lényeg, hogy nem kellene mindig belekötnöd. –mondta Nasdfil.
-Én kötök bele? Ő dobott meg. Miért nekem mondod, miért nem neki? –kérdezte felháborodottan Stardust.
-Mert nem te vagy az elmebeteg. Fogd vissza magad Star. –nézett szigorúan Nasdfil a nőre.
-Mindannyian tudjuk, hogy nincs ki a négy kereke. De csak te veszel vele össze mindig vele. Jól ki lehet vele jönni, amíg nem nevezed őrültnek vagy bolondnak.

***

A nap magasan járt a völgy felett. Kifacsart fák hevertek mindenfele, a hó vöröses-barnás iszappá változott a rengeteg kiömlő vértől. Brom, a mamutóriás ereje már a végéhez közeledett. Lábai már nem bírták a hatalmas állatot, de ormánya és agyarai még így is veszélyes fegyverek voltak. A vastag barna bunda csimbókos volt a vértől. Végzeturak és úrnők egy kis társasága pihente ki a csata fáradalmait.
-Ott jön megint a flúgos. –bökött a lejtőre ujjával Stardust.
A domboldalban Dalen egy nála is nagyobb karddal hadonászott, majd a földbe döfte, és tornázni kezdett, hogy bemelegítsen az összecsapásra.
-Meg kell hagyni, hogy keményeket üt ezekbe a dögökbe. –mondta Nasdfil és húzott egyet a borosüvegből.
-Igen, de akkor is… nem normális.
-Szerintem meg vicces. Például mikor lovagolni próbált ma ezen a monstrumon. –vigyorgott Dutch.
-És a múltkori? Mikor tombolt, mert nem sikerültek a varázslatai.
-Igaz, de úgy is pépesre verte azt az óngóliantot. –jegyezte meg Nasdfil.
-És az a fél tégla, amit kiszedett a mágustoronyból, és a nyakába akasztott?
-Ami azt illeti, ma csodálkoztam, is hogy nem volt a nyakában. Tegnap egész nap köveket szedett a toronyból a csákányával. –mondta Meszy.
Az összes szempár az ifjú végzetúrra szegeződött.
-Ez az őrült szétszedi a tornyot, és te nem tettél ellene semmit? –kérdezte Stardust.
-Nem nézett ki vészesnek. Minden kiszedett kő helyére rakott egy másikat. –vonta meg a vállát Meszy.
Ekkor fájdalmas üvöltés hallatszott a völgyből, és Brom hatalmas teste összecsuklott. A tetem felett egy kopasz, szakállas galetki vigyorgott, majd magasba emelt egy véres nyakláncot és társainak integetett.
-THOOOORDIIIN! –üvöltötte Dalen teli torokból, és kardját felkapva a szakállas társát kezdte el kergetni.
-Ez nem lehet igaz… és csak azért, mert övé lett a trófea… -temette arcát kezei köze Stardust.
-Nem kellene utánuk menni? Mi lesz, ha elkapja? –kérdezte Meszy.
-Én ma nem futkározok utánuk. –huppant vissza a helyére Nasdfil.
-Ez az egész azzal a gyűrűvel kezdődött, akkor zakkant meg. –szólalt meg Süsü, aki eddig szátlanul ült a többiek mögött.
-Szerintem nincs semmi ördöngösség azzal a gyűrűvel, nekem is van egy. –emelte fel a kezét Stardust.
-Pont, mint a jegygyűrűk, talán ezért veszekedtek állandóan? –vigyorodott el Dutch.
Egy téli hóvihar trópusi hőségnek tűnt ahhoz a hideg tekintethez képest, amit Dutch Stardusttól kapott.
-Na jó, menjünk vissza. Thordinnak valószínűleg biztos elkél némi segítség, ha elkapta a gyogyós. –sóhajtott Nasdfil, és talpra állt.

Dutch benyitott a szövetségi tanácsterembe. A csapat nagy része már a hatalmas asztal körül ült, és parázs vita folyt. Dutch leült a Dalen melletti üres székre, és hirtelen lejöttek a csillagok az égről. A sebei már nem véreztek, de a csontjai még mindig sajogtak a harctól.
-Tessék, elég durván néz ki a szemed. –tolt egy tányért társához Dalen, amin egy szelet nyers hús volt.
-Köszönöm. –nyögte Dutch, és próbált kényelmesen hátradőlni, majd a húst bedagadt szemére tette.
-Hogy áll a dög?
-Már vért köhög, estére szerintem végzünk vele. Lemaradtam valamiről?
-Semmi különös, csak az örök vita az építkezésekről. Szerintem ez az őrület átterjedt a Tökikről mindenkire. Az időseknek elege van abból, hogy csak ők dolgoznak, a fiatalok meg sokallják a tempót. Viszont mindenki irigy a Tökik hatalmas tornyára.
-És neked mi a véleményed? –sandított társára Dutch.
Dalen megvonta a vállát.
-Bevallom, én nem sokat foglalkozom vele. Teszem a dolgom és kész. Vannak erre mások itt bandában, főjön az ő fejük.
Eközben Baalcain elővett egy darab papírt és letette az asztal közepére.
-Azt hiszem ez az építési terv elfogadható mindenki számára. A viselendő terhek egyenletesen el vannak osztva a képességek szerint.
Ekkor hirtelen felpattant egy ifjú végzetúrnő és az asztalra csapott.
-Micsoda tehetetlen banda! Még ezen se tudtok megegyezni! És ez, amit ti szörnyirtásnak neveztek! Igaz én nem veszek benne részt, mert növesztem a körmöm, de ez csak kínlódás! És hogy milyenek az új tagok! Kész röhej! Köszöntem.
Síri csönd telepedett a teremre, és mindenki döbbenten bámulta Sheyla-t. A húsdarab lassan csúszni kezdett lefele Dutch arcáról, majd egy hangos cuppanással földet ért.
-Mégis mi francot képzelsz magadról? –emelkedetett fel a véres arcú, izmos végzetúr.
-Nem dolgozol, nem harcolsz, csak a szád jár!
A többi végzetúr is lassan magához tért a pimaszság okozta sokkból.
-Dutchnak igaza van! Te is újonc vagy, és eddig nem sokat tettél a szövetségért. Ha pedig ennyire nem tetszik neked a dolog, akkor ott az a lyuk a falon, ajtónak hívják. –kelt ki magából Dalen.
A terem újra hangos lett a kiabálástól, mindenkit felháborított Sheyla arcátlansága. A lány az ajtó felé hátrált, majd feltűnően ásított egyet. Dutch még időben elkapta Dalen vállát, mikor a mágus a lányra akarta magát vetni.
-Eressz! A hajánál fogva kötöm fel a falra azt a ribancot! –üvöltött Dalen.
Egy páran elkísérték a lányt, amíg összeszedte a cuccait, és végleg elhagyta az erődöt. Dalen az ablakból nézte a távolodó alakot, kezében egy darab kenyeret morzsolt, majd végül dühösen földhöz vágta. A galetki az ajtó mellé támasztott hatalmas kardjához ment, és a vállára vette.
-Megyek, megnézem azt a gyíkot.

***

Lenn a völgyben, amit a helyiek már csak a Halál Völgyének neveztek újabb ádáz csata folyt. Végzeturak újabb és újabb hulláma intézett támadást egy zöld, gyíkszerű lény ellen. Bár a szörnyeteg könnyedén elbánt volna bármelyikükkel a végzeturak sokan voltak és kitartóak. Hiába tépte majdnem cafatokra ellenfeleit Monica, mert hát így hívták a gyíkot, azok elvánszorogtak, hogy egy idő után újra üvöltve, fegyvert lengetve rávessék magukat. Monica már nem bírta a harcot, lábai feladták a küzdelmet. Hason fekve csattogtatta fogait és próbált az újabb és újabb végzetúr húsába marni.
A domboldalban Dutch és Stardust üldögéltek egymás mellett. Az izmos férfi a kulacsából kortyolt valamit, miközben a nő a fegyverét élesítette.
-Megdöglött már? –nyújtogatta a nyakát Stardust.
-Nem, még mindig vonaglik. –csóválta fejét Dutch.
-A végén még megint le kell mennem oda. –sóhajtott a nő, és talpra állt.
-Nem biztos. –bökött a völgybe vezető ösvényre a férfi egy széles vigyorral az arcán.
-Jaj ne, már megint a flúgos.
Dalen teli torokból üvöltve rohamozott lefele a domboldalon hatalmas szörnyirtó-kardjával. De mikor a fekvő szörnyeteghez ért Dalen megtorpant, és hadonászni kezdett a karddal, miközben hangosakat sikongatott. A haldokló gyík meglepődve nézte, ahogy a végzetúr veszettül csépeli a levegőt. Dalen egyszer csak egy hangos kiáltással a földbe döfte a kardját, és balljával egy varázslatot dobott ellenfelére. A gyík hangosan felüvöltött, ahogy a lila örvény testébe mart, majd összecsuklott. Dalen a domboldalon üldögélő társainak meghajolt, majd egy pár tánclépés után felmászott a tetemre, és hangosan üvölteni kezdett, miközben ökleivel a mellkasát verte.
-Ezt a barmot… -temette arcát kezeibe Stardust, miközben Dutch combjait csapkodta a nevetéstől.

***

A nagy ebédlőben a szövetség tagjai a vacsorájukat fogyasztották. Dutch könnyeit törölgetve követte a morcos Stardustot befelé.
-Megöltétek? –nézett fel a levese mellől Baalcain.
-Aha. –vigyorgott Dutch, és leült az asztal mellett húzódó pad szélére.
-Ki csapta agyon? –érdeklődött Lanmaffia tele szájjal.
-Dalen. –vigyorgott Dutch, és szedett magának a sült wantuból.
-Ez akkor már a negyedik. Úgy tűnik ez nagyon fontos neki. Emlékeztek milyen hisztit levágott legutóbb? –kapcsolódott Meszy a beszélgetésbe.
Válaszul Thordin csak fájdalmasan sóhajtott, és tovább marcangolta a mirgcombot.
-Akkor biztos most nagyon örül. –mosolygott AbyGail.
-Mindjárt meglátod. –intett fejével az ajtó felé Dutch.
Nemsokára kicsapódott az ajtó és megjelent Dalen. Ruhája csupa vér volt, fején, pedig sisakként viselte a szörny levágott fejét.
-Üdv emberek. –intett vidáman, majd vonszolni kezdte maga után befelé a szörny hatalmas, húsos farkát.
AbyGail volt az első, aki kapcsolt.
-Mentsétek a kaját! –kiáltotta a végzetúrnő.
A végzeturak sietve felmarkolták a tányérjukat, és egy-egy finomabb falatot, majd rémülten rebbentek szét az asztaltól. Épp időben, mert Dalen nekiveselkedett, és az asztal közepére csapta a hatalmas húsdarabot. Az asztalon maradt tálak és tányérok szanaszét repültek.
-Ez annyira hiányzott… -sóhajtott Stardust, és elkezdte kiszedegetni a hajába gabalyodott tésztát.
-Ezt nézzétek mit találtam a gyomrában! –emelte fel Dalen a félig megemésztett kézcsonkot, és dobta a többiek közé.
A jelenlevők, szétrebbentek az undorító húscafat elől.
-Hé, van rajta egy gyűrű. –kiáltott fel valaki, és mindenki a kézre vetette magát.
Dalen megigazított újdonsült sisakját, és felvett a földről egy elgurult almát, majd hátrahagyva a többieket távozott az ebédlőből.

-Fullom van. –terítette lapjait az asztalra Dutch.
Egymás után csapódtak a kártyalapok az asztalra, majd a csupa izom végzetúr arcán széles vigyorral besöpörte a kristályokat az asztalról. Lenn az erőd kazamatáiban lassan múlt az idő, és csak a bor és a kártya segített valamennyire.
-Mi van a gyogyóssal? –bökött a fel-alá járkáló alak felé Lanmaffia.
-Nem látszik? Sík ideg. –sandított hátra Süsü, majd keverni kezdte a lapokat.
-Talán… -kezdett bele AbyGail.
-Nem! –jött mindenkitől az asztalnál.
-Figyelj Aby, tudom, hogy te még ki is jössz vele, de tényleg nem kellene idehívni. Addig jó, amíg nem rajtunk tölti ki. –mondta kedvesebb hangnemben Dutch.
-Mennyit ivott? –kérdezte Süsü, majd ő is meghúzta az üveget.
-Semennyit, és bevallom, ez aggaszt. –sóhajtott Csumpika.
Dalen abbahagyta a fel-alá járkálást, és elindult a lépcső felé.
-Kimegyek, dolgom van. –vetette oda a többieknek.
A többiek némán nézték, ahogy társuk felmegy a felszínre.
-Nem kéne…? –kezdte AbyGail.
-Nem!
-Csumpi, te vagy a kisvak, Dutch a nagy vak. –mondta Süsü, és osztani kezdett.

***

Khetty, a Napkapu vezetője, hűséges griffje hátán suhant az erdő felett. Mycorhea lassú, méltóságteljes szárnycsapásokkal szelte a levegőt. Lenn a hó már elolvadt, és friss levelek zöldellettek a fákon. Itt volt a tavasz. Egyszer csak egy zöld gömb repült fel a fák közül, és robbant fel közvetlen közelükbe. A fekete griff felüvöltött, ahogy a repeszek a húsába fúródtak. Khetty szorosan kapaszkodott sebesült hátasába, ami egyre gyorsabban zuhant alá. Ágak verdesték őket, gallyak tépték fel a bőrt. A megfelelő pillanatban Khetty elrugaszkodott, és levetette magát a griffről, ahogy az a földbe csapódott. A nő kecsesen végiggurult a földön, elkerülve a komolyabb sérüléseket. A griff próbált talpra állni, de látszólag csontjai törtek a támadástól és a zuhanástól.
-Hello vöröske. –lépett ki egy csuklyás alak a fák takarásából.
-Te… te megtámadtál engem! Erről a hordaparancsnok is tudni fog! –mutatott a nő vádlón Dalenre.
-Ugyan már, véletlen baleset volt. –tárta szét karjait a mágus.
-Én csak vadásztam. Nem láthattam, hogy ez a griff a hátasod, és nem holmi vadállat. Amúgy találkoztál már a barátommal, Sanyival? –mutatott oldalra Dalen.
Khetty hirtelen a másik, hatalmas termetű végzetúr felé fordult. Mellkasán ott kéklett a zafír horda jelvénye. A nő tekintetét a smaragd mágusra vetette, majd újra a zafír óriásra.
-Sanyi kérlek, mutatkozz be a hölgynek.
Khetty védekezően felkapta a kezeit, de a fényrobbanás ledöntötte a lábáról. Szemei előtt csillagok táncoltak, ahogy fegyvert rántott. De a kard hirtelen nehéz lett, és a földnek szegeződött.
-Khetty, jól vagy? Hát ez az aljas zafír nem megtámadott téged? Mik vannak. –nézett le Dalen a nőre, majd a lábára pillantott.
-Jaj, hogy milyen ügyetlen vagyok. Hát nem a kardodon állok? Vigyázz.
Khettyt annyira lefoglalta a kardjának a kiszabadítása, hogy megfeledkezett Sanyiról. Ahogy felpillantott, egy nehéz vasalt csizma, csapódott a mellkasának. A nő köhögve tápászkodott fel a földről, és látta, ahogy Dalen hanyagul a bokrok közé rúgja fegyverét. A melák zafír, ökleit ropogtatva tornyosult föléje.
-Adj neki, amíg mozog, és ne kíméld a bájos pofikáját sem. –mondta Dalen egykedvűen.

***

-Itt jó lesz. –rugdosta meg a kiszáradt kút káváját Dalen.
Mögötte a Sanyi a Jani jobb kezében Khetty páncélját és felszerelését tartotta, a vérmocskos nő bal vállán volt átvetve.
-Azt hittem, hogy el is szórakozunk vele. –mondta a hatalmas galetki.
-Rosszul hitted, nem vagyunk mi állatok. –mondta Dalen, és előhúzta tőrét.
A mágus megkerülte nagytermetű társát, gyengéden megemelte a nő fejét, és a bedagadt vizenyős szemekbe nézett.
-Tudod Khetty, nekem nincs semmi bajom veled. Bizonyos szinten kedvellek is, a kis viráglelkű bagázsoddal együtt, de hát vannak emberek, akik nem értenek a szép szóból. Ez nem személyes dolog, csak hogy tudd. –mondta a férfi, és lemetszette a nő hosszú copfját.
-Beledobhatod. –ült le a kút szélére Dalen.
-Elég mélynek látszik, nem lesz baja? –pillantott le Sanyi.
-A nő halhatatlan. Még abból is felépül, ha nyakát szegi. –vonta meg a vállát Dalen.
Sanyi szintén megvonta a vállát, majd a mélybe hajította a testet. Végül a két férfi a kút tetejére húztak egy nagyobb követ, hogy lezárják. Sanyi a vállára akasztotta a zsákmányolt felszerelést, majd kezét sokatmondóan a mágus felé tartotta.
-Ja igen, a tiszteletdíj. –mondta Dalen, és egy pár kristályt számolt bele a hatalmas tenyérbe.

***

-Lehet, hogy bomba. Láttam már ilyet. –járta körbe a csomagot óvatosan Damage.
-Az IMP-ek azt mondják, ők nem nyúlnak hozzá. Neked van címezve Dzsó. –nézett nagytermetű kék társára Glórin.
A három zsoldos az IMP Nagyjai szövetség kapujában álltak, előttük egy vörös masnival átkötött doboz. Rajta egy kártya: „Dzsónak és a többi eltévedt Tökinek”
Dzsó nagyot sóhajtott, leguggolt és óvatosan elkezdte kibontani a masnit. A három gyémánt harcos meredten nézték a csomag tartalmát.
-Van itt még egy kártya. –nyúlt bele óvatosan Damage.
-„Ilyenkor az embert elfogja a honvágy, igaz? Ui: Ha tovább makacskodtok, küldöm szép sorjában a többit is.” –olvasta fel Damage, majd aggódva nézett a kék óriásra, aki némán markolta a véres, vörös hajköteget.

JÖN! JÖN! JÖN!

NEM VAGYOK ŐRÖLT!!!!!

Izgalmas üldözések!
Véres csaták!
Pucér nők!

Dalen legújabb kalandjai széles vásznon, színesben és persze 3D-ben.

Még soha nem látott kalandok!
Lélegzetelállító akció!
Könnyed erotika!
Szívszorító pillanatok!

És a történet során felleben a lepel egy régi, sötét titokról!

Ne szalassza el!
Csak itt!
Csak önöknek!

NEM VAGYOK ŐRÜLT!!!!!

(keresse a valódit az öt felkiáltójellel)

Dalen felült az ágyban és nagyot nyújtózott. Ásítozva és vakarózva eltámolygott a szoba sarkában álló lavórhoz és némi vizet fröcskölt baljával az arcába. Még mindig félálomban botorkált vissza az ágyához, amikor belerúgott a padlón fekvő kőbe. A mágus beharapta az ajkát és fájdalmasan felszisszent. Lábát már hátralendítette, hogy dühösen belerúgjon, mikor tudatának sikerült utolérnie a teste többi részét, és meggyőznie arról, hogy neki ez jobban fájna, mint a kőnek. A kő végül is megtette, amit a víz nem tudott. Dalen felébredt. A férfi nagyot sóhajtott, és leguggolt, hogy az elgurult követ a többi közé rakja. Befáslizott jobbjával viszont nem tudott fogást találni rajta. Baljával és fogaival bosszúsan ráncigálni kezdte a kötést, majd nagy nehezen lefejtette, és a merevítő ágacskákkal együtt bevágta a sarokba. Tüzetesen szemügyre vette jobbját, és óvatosan próbálgatni kezdte egymás után az ujjait. Tompák voltak és zsibbadtak még, de nem fájt és mindegyik hajlott rendesen. Végül megragadta a követ, és a többi „kölcsönvett” kő közé tette. A lila köve valahogy nem fért meg a többivel, mindig elgurult.
Dalen végzett a pakolással. Fejben még egyszer végiggondolta mi minden másra lehet még szüksége az út során. Fejébe húzta a csuklyáját, és a vállára kapta a zsákot. Kis szekrénye fiókjából elővette a csomag papír fecnit, és a kabátja alá tömte őket. Leakasztotta a fogasról dohratog-sisakját, majd meggondolta magát és visszatette. Keze már a kilincsen volt, mikor valami megint eszébe jutott. Visszament a szekrénykéhez, ahol egy kis vázában egy szál virág, és egy marék összecsomózott toll. Kihúzott egy szálat a csomóból és eltette, majd előkotort a papírokat, és egy darab szénnel kihúzott egy sort az egyikről.
-Kösz öreglány. –motyogta.
Lenn az ebédlőben a szövetség tagjai épp reggeliztek, mikor Dalen megérkezett.
-Őőő… nekem most el kell mennem egy időre… el kell mennem… a Hegybe… igen a Hegybe… hogy… beszéljek Thaur apóval…a… a fertőzésről, igen a fertőzésről. Viszlát.
Ezekkel a szavakkal Dalen sietősen távozott. A jelenlevők értetlenül nézték hebegő, majd sietősen távozó társukat, majd folytatták az evést.
-Szerinted igazat mondott? –vonta fel a szemöldökét Messy.
Lanmaffia visszaköpte az ételt a tányérjába, ahogy kiszakadt belőle a nevetés.
-Persze, és az ELIT pedig álcázott mosónők klubja. –jegyezte meg epésen Stardust, és tört egy falás kenyeret.
-Nem kéne… -kezdte AbyGail.
-NEM! –válaszolta egyhangúlag az asztal.

***

Minimix nagyot sóhajtva lerakta az öntözőkannát. Valaki kitartóan kopogott az arborétum ajtaján, pontosabban megállás nélkül rugdosta azt. A galetki botanikus nem volt hozzászokva, ahhoz hogy zavarják. A Hegy mélyén legtöbben gombákat termesztettek, nem felszíni növényeket, amiknek rengeteg fényre volt szüksége. Sokak szerint ez a mágikus energiák pocsékolása volt, de Minimix elődeinek szent meggyőződése volt, hogy meg kell óvnia a felszíni növényvilág egyedeit a kipusztulástól, így generációk során ápolták és gondozták a különleges bokrokat és fákat.
-Jövök már, jövök már. –sóhajtott a galetki, és kinyitotta az ajtót.
Minimix rémülten ugrott hátra. Nemcsak a smaragd katonai jelvény ijesztette meg, hanem ismerte is látogatóját, sőt utóbbi időben sokat is hallott róla, és nem éppen szép dolgokat.
-Da… Dalen… hát te mit keresel itt? –hátrált a galetki.
-Erre jártam, és gondoltam meglátogatom az én régi cimborám Minikux-ot. Nézd, mit hoztam neked. –válaszolta a mágus és előrántott egy nagy husángot a háta mögül.
-Ne bánts! –kuporodott le a másik.
-Mi? Azt hittem örülni fogsz neki… felszínen élt növény… azt hittem a botanikusok ölni tudnának érte… nézd, vannak rajta évgyűrűk meg minden…
Minimix rémülete hirtelen elszállt, és kikapta a varázsló kezéből a husángot.
-Hmm, tényleg ez lehet legalább tíz esztendős… elég durván lett letörve, de egy megfelelő metszettel rengeteg megtudható az elmúlt évek felszíni klímájáról… ez rengeteget segíthet az újratelepítésben… -motyogta a botanikus a végül már csak saját magának, ahogy elindult a fadarabbal a laboratóriuma felé.
Dalen nézte egy darabig a távozó alakot, és megvakarta a fejét.
-Hát ez könnyen ment… és még rám mondják, hogy nincs ki a négy kerekem.
Dalen elindult végig az arborétum kanyargós ösvényén, és nézegette az út mentén nyíló virágokat, és bokrokat. Egyszer csak émelyítően tömény, édes illat csapta meg az orrát. Az illat egy bokor fekete, rózsa alakú virágaiból jött. Dalen körbenézett, és gyorsan átugrott az alacsony kerítésen, és leszakított egy párat a virágokból. Ahogy ment vissza az út felé elhaladt egy másik bokor mellett, aminek az ágai rogyadoztak a húsos gyümölcsök alatt. A világoszöld termések hívogatóan mosolyogtak Dalenre, és a mágusnak nem kellett sok rábeszélés. Mindegy két tucat gyümölcsöt szedett a zsákjába mielőtt továbbállt.
A növényzet ritkásabb lett, a sziklás vidéket kedvelő növények szegélyezték az utat. Dalen megállt egy kaktusz mellett, majd szedett a tüskéiből egy marékkal.
-Ki fingott? –szimatolt bele a levegőbe.
A bűz egy hatalmas fehér virágból jött. Dalen kezét az arca elé tartva közelítette meg a növényt, majd lehajolt hogy szakítson a tövén növő apró bimbókból. A galetki feje zsongani kezdett az émelyítő szagtól, és gyomra egyre inkább háborgott, míg végül megragadta a hatalmas fehér bimbó szélét, és beleürítette reggelijét.
-Dalen… Dalen, merre vagy? –hallatszott Minimix hangja a sűrűből.
A smaragd mágus gyorsan megtörölte a száját, vállára kapta a zsákját, majd sebesen a kijárat felé vette az irányt.

***

-Stubb! Azt jelenti, hogy „apró fadarab, ami megakadályozza a nemes nedű szökését”. Igazi erős, nemes törpe név.
-Ééértem… -mondta a lélekkufár, és végigmérte a vásárlót.
A vevő vastag, narancsvörös szakálla a mellkasa közepéig ért, hosszú szintén narancs haja csimbókokban lógott le a vállán. Bal szemén kötést viselt, a fején ülő fekete „törpe harci sisak” inkább hasonlított egy fazékra, vagy éjjeli edényre, de ezt az apróságot a lélekkufár már inkább nem hozta szóba. Nem akart még egyszer átélni egy olyan sértődéses üvöltözést, mint mikor rámutatott arra, hogy „Stubb” törpe létére nála jó két fejjel magasabb. Azon kívül nem akarta elveszíteni ezt a vevőt, látta hogy erszénye tömve van energiakristályokkal, és a végzeturaktól eltérően nem fegyverek és páncélok érdekelték, hanem inkább az a sok kacat, amit utazásai alatt összeharácsolt.
-Nézze ezt meg nemes uram. Igen ritka ékkő, állítólag Ghalla egyik régi gonosz istenének szent köve. Teljesen fekete, és elnyel minden fényt. –nyitott ki egy apró dobozkát a lélekkufár, amiben egy fekete matt ékkő pihent.
-Érdekel, rakja a többi közé. De az micsoda? –mutatott „Stubb” egy kis fémdobozkára.
-Pontosan! Látom maga egy hozzáértő ember… bocsánat, törpe. Ez bizony egy De Ez Micsoda. Itt látható rajta „D. E. M.”. Nagyon ritka, és értékes tárgy. A legendák szerint akár megmentheti birtokosa életét is. –tette a fémdobozt a többi tárgy közé a kufár.
-Vortex! –kiáltott fel a vevő, és a kufár háta mögé mutatott.
A lélekkufár ijedten megpördült, de veszélyes jelenségnek nyoma sem volt. Mikorra megfordult, a vevő helyén már csak fején viselt fazék volt, és egy narancsszín árny cikázott a fák között egyre csak távolodva.
-Tolvaj! –kiáltott fel, és tett egy pár lépést előre, de esélye sem volt beérnie a másikat.
-Még a mérlegem is elvitte! Arcátlan gonosztevő! Mindenki tudni fogja, hogy Stubb micsoda gerinctelen tolvaj! Mindenki!

***Folyt. Köv***

Az éj leszállt az Azúr Légió táborára. A Tökéletes Gyémánt erődjének ostroma már hosszú hónapok óta tartott. A dolgok folyása, egy nyugodott lassú mederbe terelődött. Mindennaposak voltak az összetűzések az ellenséggel, de egyik fél sem erőltette túlságosan a harcot. Karpatia és Kitmatko volt a soros tábor északi oldalának őrzésében.
-Látok valamit, és a színe zöld. –mondta a szürke bőrű íjász.
-Fű. –ásított kék bőrű társa.
-Igen, most te jössz. –mondta Karpatia.
-Hagyjuk már ezt, már rém unalmas.
-Miért, mit akarsz csinálni? Még több mint három órát itt kell állnunk.
-De mi a francnak? Ki támadna meg minket? Az Elit horda szövetségesünk, és az erőd másik oldalán táboroznak. A gyémántok benn ülnek a várukban, ami a tábor másik oldalán van. Ki próbálkozna? A könyvmoly smaragdok?
Ezen a gondolaton mindketten jóízűen nevetni kezdtek. Egyszer csak Karpatia oldalba bökte a térdét csapkodó társát.
-Hé Kit, ott jön valaki. –mutatott árnyra, ami lassan közeledett a fák közül.
A széles vállú, hórihorgas alak kezében egy hosszú nádpálcával tapogatózott, ahogy ment. Nyakában egy tálcát viselt. Hosszú, fekete haja csapzottan terült szét a hátán. Szemei egy ronggyal voltak bekötve, nyaka és arca elé egy hosszú piszkos sál volt tekerve. A két katona érdeklődve nézte, a bukdácsolva közeledő figurát.
-Állj! Ki vagy? –emelte fel kezét Kitmatko.
Az idegen megállt, és megigazította a nyakában a tálcát.
-Á, jó estét vitézurak. Kandírozott meglepetést vegyenek! –harsant fel az idegen rekedt hangja.
-Ne üvölts, itt állunk előtted. Mit árulsz? –ment közelebb a két őr, hogy szemügyre vegye a tálca tartalmát.
A tálcán egymás mellett szép sorban sorakoztak a csillogó mázzal bevont húsos világoszöld gyümölcsök.
-Kandírozott meglepetés. Nagyon finom, csak két kristály a darab a vitéz uraknak. –krákogta az árus.
-Csak kettő? Akkor veszek egyet. –dobta a tálcára a kristályokat Kitmatko.
-Én is. –csatlakozott hozzá társa.
-Hmm, nem rossz, de mi ebben a meglepetés? –kérdezte Karpatia.
-Mindjárt meglátják az urak. –mondta az árus.
A két azúr katona elsápadt, kezükből kifordult az étel és a hasukhoz kaptak.
-Ezért megfizetsz. –nyögte Kitmatkó, és társa után sietett a fák közé.
-Kandírozott meglepetést vegyenek! –harsant fel a hang, és az árus elindult befelé a táborba.

***

-Mennyi? –kérdezte Dark Mongoose a vak árustól.
Mellette Nick Araguan nézegette és szagolgatta a frissen vásárolt gyümölcsöt.
-Két kristály, de magának csak egy kisasszony. –mondta a vak, reszelős hangján.
-Nem is tudom, valamiért olyan ismerős nekem ez a gyümölcs. –hümmögte a teljes vértbe öltözött végzetúr.
-Nick! –harsant egy pár sátor távolságból.
-Nick, Mongoose! Kapjátok el azt a szemetet! –érkezett görnyedten Kitmatko.
A gyümölcsök szétrepültek, és a tálca darabokra tört Dark Mongoose fején. Nick Aragua előremozdult de azonnal össze is görnyedt, ahogy a meglepően fürge árus lába utat talált a páncél gyenge pontján, és ágyékon rúgta. A férfi megragadta a sál végét, és nagyot rántott rajta. Dark Mongoose dühösen dobta félre a tálca maradványait, épp időben, hogy elkapja a karjai közé zuhanó fejet. A nő felsikított és eldobta a levágott zombifejet, és kezeit undorodva a ruhájába törölte. Több zafír harcos gyűlt össze a kiabálásra, és látták, ahogy az árus szó szerint fejvesztve menekül keresztül a táboron.
-Kapjátok el! –harsant fel újra Dalen háta mögött, a mágus ledobta magáról a hosszú köpenyt, és pótvállként szolgáló zsákokat, és rohant keresztül a táboron.

***

Sultankalifa kényelmesen elnyújtózott a puha, díszes párnákon. Húsos ujjai egy nagy tál szőlőből szemezgettek, miközben a csepűrágó műsorát nézte. Kalifa sátra volt a legfényűzőbb az egész táborban. Vastag szőnyegek nyelték el a léptek zaját, két lenge öltözetű fiatal lány szolgált fel neki frissítőket, miközben a csatározások fáradalmait pihente ki. Bár voltak nála nagyobb hatalmú végzeturak is a szövetségben, de ők nem tudták az élet eme apró örömeit értékelni.
-Fényes legyen ám az a pajzs fiam. Azt akarom, hogy a gyémántok holnap megvakuljanak a csillogásától. –vetette oda fegyvereit tisztogató szolgának.
A komédiás egy fél tucat dözmöng szívvel zsonglőrködött. A kis világító gömbök a szivárvány minden színében játszottak. Az egyik lány lanton játszott, míg a másik egy tálca itallal indult urához. Kintről egyre hangosodó kiabálás szűrődött be a sátorba, majd hirtelen egy sötét alak szakította át a ponyvát. A férfi nekizuhant a lánynak, aki megbotlott és az egész tálca tartalmát Sultankalifára borította. Dalen tovább botladozott a vastag szőnyegekben, és menthetetlenül belegabalyodott a lelógó fátyolszerű drága kelmékbe. A mágust vitte tovább a lendület, egyensúlyát, pedig odakinn hagyta. Végül a sátor fő tartórúdjának csapódott, ami recsegve dőlni kezdett.
A szolgálólányok, és a mutatványos kecmeregtek ki a sátor romjai alól.
-Ott van a szemétláda!
A zafír harcosok körbeállták a ponyva alatt mozgó, vonagló dudort és rugdosni, püfölni kezdték.
-Ez az! Adjatok neki! Most megtanulja egy életre a szemét!
A lányok dideregtek a hideg éjszakában, és sietősen egy másik, melegebb sátor felé igyekeztek. A komédiás, pedig elgurult gömbjeit próbálta összeszedni.
-Ne sajnáljátok!
A ponyva alól egyszer csak előtűnt Sultankalifa céklavörös feje.
-Ti barmok! –üvöltötte vérző orral, és bedagadt szemöldökkel.
-Hajrá!
A körbeálló zafír harcosok, az eddig buzdító hang irányába fordultak. Dalen meredten állt, ökle a magasban. Egy pillanat mély csend következett, csak a mutatványos szedegette a labdáit.
-A franc. –motyogta Dalen, majd hirtelen megragadta a mit sem sejtő komédiást, és pajzsként tartotta maga előtt.
-Vissza. –mondta a smaragd, és kikapott túsza kezéből egy szívet és fenyegetően felemelte.
Sultankalifa feltápászkodott, és öklét simogatva megindult a mágus felé. Dalennek nem kellett több, a túszt az azúrok közé lökte és újra futásnak eredet. A szívet zsebre vágta és csak rohant, amilyen gyorsan a lábai vitték, nyomában egyre hangosabban kiabáló egyre nagyobb tömeggel. Futtában fellökött egy embert, felrúgott egy kondért, fellökött még két őrt, átugrott egy tábortüzet, belelépett egy tányérba, felugrott egy asztalra, végigfutott rajta, felborítva egy pár boros kupát.
-Mi a pokol folyik itt? –üvöltötte Cyron, és földhöz vágta a megtaposott, bor áztatta térképet.
Az Azúr Légió emberei dühödten üldözték a sötétbe öltözött alakot végig a táborukon, ki az éjszakába.

***

Dark Mongoose meresztgette szemeit a sötétben, ahogy rohant előre, nyomában a többiekkel. A betolakodó nagyon fürge volt, kizárt hogy fegyvert és páncélt viseljen, fegyvertelenül pedig legfeljebb a mágusok merészelnek elhagyni a táboraikat. Egyesek felismerték, és ha hinni lehetett a történeteknek, akkor a fickó egy őrült. Fegyvertelenül betörni az Azúr Légió táborában tényleg a józanész hiányára vallott. Egy feketébe öltözött embert kergetni a felhős, sötét éjszakában nem egyszerű feladat. Dark Mongoose nem is nagyon látta maga előtt a rohanó smaragdot, hanem érezte, sőt inkább csak remélte. Egyszer csak valami valóban mozogni kezdett előtte, és egyre közelebb, viszont nem a smaragd mágus. Egy szarvas, démoni alak rohant vele szemben, háta mögött egy tucatnyi harcossal. Wurgolx! A nő ekkor jött rá, hogy a vad hajszában egyenesen a Tökéletes Gyémánt erődjének nyitott kapui felé rohannak társaival.
-Azúr! –hörögte Wurgolx, hegyes fogai szinte világítottak a sötétben.
-Roham! –vonta ki Dark Mongoose fegyverét, és a két csapat üvöltve ütközött egymásnak.
Varázslatok villantak fel a sötét éjszakában, fegyverek csattantak a páncélokon, vagy vájtak élő húsba, pajzsok feszültek egymásnak, csontok törtek, fájdalmas és diadalmas kiáltások visszhangzottak az éjszakában. A küzdelem rövid volt, de intenzív, egyik fél sem kímélte a másikat. Végül a gyémántok és a zafírok egyaránt visszavonultak, aki tudott a saját lábán, aki pedig nem azt társai vonszolták. Újra csend telepedett a tájra.
Egy földhalom megmoccant a sötétben, és Dalen felemelte a fejét. Ruhája a sárszín sötétbarnából, újra kékes-sötétszürkébe váltott.
-És még azt mondták, nem éri meg ezzel az álcázó bűbájjal foglalkozni. –morogta magában, és leporolta magáról a rátapadt sarat.
Dalen óvatosan megtette a pár métert a csata színhelyéig. A föld cuppogós volt a vértől, és taposástól. A sárban itt-ott egy eltört fegyver darabja, ruhafoszlányok és egy lemetszett ujj feküdt. A mágus megrugdosott egy pár ígéretes halmot, majd lenyúlt, ahogy valami megcsillant a sárban.
-Hűha! Ez arany, gyere apucihoz. –zsebelte be a kivert zápfogat.

***

Dalennek sikerült minden nehézségek nélkül belopóznia a gyémántok városába. A kapu tárva-nyitva állt, őr sehol, sőt már a fű is kezdte benőni a tövét. A mágus házról házra haladt, egyik árnyékból siklott a másikba.
-Nem is tudom, nem is tudom… mintha valamit kompenzálni akarnának. –motyogta magában, ahogy a város fölé magasodó hatalom tornyát nézte.
A mágus figyelmét ekkor egy az utcán végigvonuló végzetúrnő ragadta magával. A lány a hideg ellenére könnyű ruházatot viselt, nyakában egy rókaprémmel. Hosszú szőke haja lágyan omlott le hátán, léptei kecsesek voltak. Dalen bámulta egy ideig a lágyan ringó gyönyörű domborulatokat, majd elindult a lány nyomában, és követte egészen hazáig. A férfi egyik ház árnyékában megbújva figyelte az ablakot, ahol világ gyúlt. A függönyön keresztül látható volt a lány sziluettje, ahogy egymás után fejtette le magáról ruhadarabjait, majd az alak eltűnt az ablak elől. Dalen átlopakodott az utcán a ház ajtajáig. Ujjait gyengéden végigfutatta az ajtón lévő három betűn: S G H, majd óvatosan kinyitotta az ajtót. A helységben nem volt senki, de a szobából nyílt egy másik ajtó is. A férfi a résnyire nyitott ajtóhoz lopakodott, ahonnan vízcsobogás, és halk dudorászás hallatszott… Aztán óvatosan becsukta, és gyorsan kitámasztotta egy székkel a biztonság kedvéért. Dalen a levetett ruhákhoz osont, és lemetszette a prémről a rókafarkat, majd széttúrta a többit, de nem talált semmi kedvére valót. Következő célpont a sminkasztal volt, egymás után nyitogatta ki az egyes tégelyeket és szagolgatta meg. Talált egy fura piros színű, zsíros krétát a rózsavizek között, nézegette egy darabig, majd a tükör felé fordult és körberajzolta a saját fejének a körvonalát, és valamint rajzolt magának egy széles mosolygó szájat és két pont szemet. Miután ezzel végzett el is dobta a haszontalan tárgyat. Kinyitotta a púderes dobozkát és köhögni kezdett, ahogy letüdőzte a fehér port, kezét a szájára szorította, hogy elnyomja a hangot, miközben a kis dobozt a zsebébe süllyesztette. Miután abbamaradt a köhögése az asztalra borította az ékszeres ládikó tartalmát.
-Van, már van, ez is megvan… -turkált a gyűrűk és nyakékek között, míg végül felemelt egy gyönyörű gyöngysort.
Az egymásra fűzött fehér gyöngyök sorát időnként egy-egy fekete szakította meg. Dalen tőrével óvatosan kimetszette az egyik fekete gyöngyöt a többi közül, majd azt is zsebre rakta. Ahogy a mágus felállt az asztaltól, meglökte azt, az ékszer lecsúszott rajta, és a gyöngyök szanaszét gurultak a szobában.
-Fene… -motyogta Dalen és elkezdett az ajtó felé settenkedni.
-Hé, ez rézből van. –akadt meg a tekintete a fürdőhelység kilincsén.
A férfi mindkét kezével megragadta a kilincset és feszíteni kezdte, ami végül letört, és az ajtó zárja, nagy csörömpöléssel darabokra esett. Odabentről hirtelen heves vízcsobbanás hallatszott, majd siető léptek.
-Mi folyik itt? Ki van ott? Engedj ki! –hallatszott egy női hang belülről, majd dörömbölni kezdett az ajtón.
-A fene tudtam, hogy valamiről megfeledkeztem. –motyogta Dalen, és kisietett a házból.

***Folyt. Köv.***

Kolumba fényes lakkcipőit nyalogatta. Gazdája szerint egy hozzá hasonlóan komoly beosztásban álló alkalmazottnak igenis fontos a megjelenés, ehhez hozzátartozik a fényesen csillogó, fekete lakkcipő. Valamint a csíkos mellény, és az a szörnyű dolog, amit nadrágnak hívnak. A vérfarkas látta, hogy mindenki visel ilyet a városban. Nem is lett volna vele semmi baja, ha nem szorította volna állandóan a farkát a combjához. Viszont gazdájának ebben is igaza volt, hisz igaz hogy zsibbadt, de legalább nem keverte bajba, mint a múltkor. (lsd: Az üveghegyen túl - a gyémántváros krónikái.)

Egyszer csak hangos dübörgés hallatszott az ajtó felől, mintha valaki teli erőből rugdosná. Kolumba felegyenesedett, és a bejárathoz ment, miközben végiggondolta a tennivalókat.

-Ha fehér kő van rajta, akkor köszönök. Ha kék kő, akkor megharapom. Ha piros kő, akkor nagyon megharapom. Ha zöld kő, akkor köszönök, és utána esetleg megharapom. –motyogta magában.

A farkasember kinyitotta az ajtót. Odakinn egy csuklyás alak rugdosta az ajtót, illetve jobb híján a komornyik sípcsontját. Kolumba vicsorogva lendült előre, majd megmerevedett, ahogy meglátta a zöld követ.

-Először köszönni. –motyogta magában.

-Jó estét, miben segíthetek? –mondta a farkasember mély baritonján.

-Jó estét, Kayrac Smaragdszem vagyok a D.E.M.-től, azaz Dekadensek Egyesülete a Mágiáért. –hadarta a figura, és egy fémdarabot nyomott a komornyik orra elé, amibe a fent említett három betű volt vésve.

-Ha jól tudom ez egy bizonyos Seligen nevű gyémánt végzetúr háza… cöcöcö… gyémánt… na mindegy. –folytatta az idegen, és a meglepett komornyikot félretolva az útból belépett a házba.

-Őőő…. Igen.

-Remek, itthon van a fent említett személy?

-Nem, a mester elment, talán ha később…

-Nem, nem. Nem szükséges várni rá. Tudja az ön gazdája jelentkezett a mi különösen exkluzív társaságunkba. Bár sajnálatos módon a gyémánt horda tagja… cöcöcö… gyémánt… Ennek ellenére sok tagunk szerint ő maga elég zöld ahhoz, hogy a jelentkezési kérelmét ne dobjuk azonnal a pöcegödörbe. Tehát… mint minden felvételizőnek az ön gazdájának is rendelkeznie kell egy megfelelően felszerelt, és karbantartott laboratóriummal. Hisz a mi különösen elit és végtelenül exkluzív társaságunkba nem léphet ám akárki be, aki tanul egy pár varázsigét holmi lélekkufárnál olcsón megvásárolható varázskönyvből. Ezek a pocsék tucatáruk… tűzre kellene dobni az összeset… hol is tartottam? Ja igen. Tehát minden jelentkezőnek kell rendelkeznie egy megfelelő laborral, amit a szervezet által kijelölt személy véletlenszerűen, és főleg meglepetésszerűen ellenőriz… hisz nem akarjuk, hogy esetleg béreljen egy laboratóriumot, az ellenőrzés idejére… még egy ilyen arcátlanságot, bérelni… hogy nem sül le egyesek képéről a bőr, csak ha elrontják a tűzgolyó varázslatot… őőő… igen. Tehát véletlenszerű, és meglepetésszerű ellenőrzés, ami… Meglepetés! Most van. Hol a labor? –dőlt a szó a furcsa idegenből.

Kolumba tátott szájjal, enyhén csorgó nyállal, nagyokat pislogva bámult, majd kezét óvatosan felemelte, és a ház hátuljában lévő labor ajtajára mutatott.

-Köszönöm, és most ne zavarjon! Mindent tüzetesen szemügyre kell vennem! –hadarta a D.E.M. megbízott, és határozott léptekkel elindult a labor felé.

-Uram…

-Mi van?

-Ööö… megkínálhatom valamivel? –jutottak Kolumba eszébe gazdája szavai a jó vendéglátásról.

-Igen, de csak, majd ha végeztem! Első a munka! Mindent ellenőriznem kell!



***



Dalen becsukta maga mögött a labor ajtaját, és körbenézett. A fal mellett hosszú könyvespolc húzódott telepakolva megannyi vaskos fiolással. Vele szemben egy munkaasztal volt, mindenféle lombikokkal és tégelyekkel, valamint egy íróasztal, tele jegyzetekkel és papírokkal. A plafonról szárított növények, és állatok lógtak lefele.

-Ó, denevér. –motyogta Dalen, és elkezdett felmászni a könyvespolcra, hogy elérje a kiszárított grákó denevéreket.

Beljebb rugdosott egy pár könyvet, hogy meg tudja vetni lábát a polcon, majd kezével megkapaszkodott a polc mellé támasztott létrában. A polc hangosan nyikorgott, ahogy mászott felfele. Leakasztott egy pár szárított denevért, majd indult vissza lefele, mikor a polc nagy reccsenéssel eltört alatta. Dalennek sikerült megkapaszkodnia könyvespolc szélében, majd felhúznia magát a tetejére. Ezután óvatosan lemászott a létrán. A leborult könyveket összerugdosta egy kupacba, a polc tövébe, majd folytatta felfedező útját.

Az asztalon egy lombikban egy zöld folyadék halkan rotyogott. Dalen egy darabig nézte a felszálló buborékokat, majd unottan ásított.

-Ez úgy túl lassú… nem elég hozzá a tűz. –motyogta, és feljebb tekerte a lombikot melegítő égőt.

A folyadék forrása felgyorsult, színe zöldből mély lilára, majd vörösre váltott, és vadul habzani kezdett. A mágus hátraugrott, ahogy a főzet elkezdett kifutni az edényből, majd hirtelen elfújta a lángot. A forrás abbamaradt, és a folyadék barna masszává változott, ami rászáradt a lombikra és az asztalra. Dalen megkocogtatta a kőkemény anyagot, majd megvonta a vállát, és továbbállt.

Egy fali-polcon apró tégelyek sorakoztak egymás mellett katonás rendben. Dalen egymás után vette le őket, nézegette, szagolgatta őket. Térdei megroggyantak és kénytelen volt az asztalban megkapaszkodni, ahogy mélyet szippantott az egyikből.

-Uhh, ez éter… -mondta és visszatette a polcra, majd levett egy másikat és abba is beleszagolt.

-Áh, pókméreg. –dugaszolta vissza a tartót, majd épp készült zsebre vágni, amikor észrevett egy dugót az asztalon. Felvette, és megnézte a kezében tartó tégelyt, de az le volt zárva.

-Ez felesleges. –dobta el a dugót, és zsebébe süllyesztette a méreggel teli edényt.

A sarokban egy nagy láda volt, rajta a „Teddy” felirattal. Dalen letérdelt és kinyitotta. Benne különböző emberi csontok hevertek, furcsa tégelyekben szemek, kezek és más szervek úszkáltak zavaros levükben. Dalen némi keresgélés után kivett egy bordacsontot, és zsebre rakta, majd egy elkezdte egy nagy barna tégelynek lefeszegetni a tetejét. A mágus ujját óvatosan az edénybe dugta, majd kihúzta. Valami nyúlós, ragadós barna massza tapadt a kesztyűjéhez, és nem volt hajlandó lejönni, akárhogy rázta a kezét. Próbálta volna lekaparni, de kezei csak még jobban összeragadtak. Dalen gyorsan az asztalra sietett, és elkezdte az ott heverő jegyzetekbe törölgetni a kezeit. Végül sikerült megszabadulnia a ragasztótól, megannyi összegyűrt kisebb-nagyobb papírgalacsint hagyva maga után. A mágus kabátja alá gyömöszölte a ragasztós tégelyt, aminek következtében jelentős pocakja lett. Végignézett az íróasztal romjain, és szeme megakadt a tintatartón. Felemelte, és körmével megvakargatta a tintától fekete felszínt, ami aranylóan felcsillant. Kiöntötte belőle a tintát az asztalra, és a biztonság kedvéért még kitörölte egy pár utolsó papírdarabbal, mielőtt eltette volna.



***



Kolumba kinn várta a felügyelőurat a hallban. Kezében egy tálcán gőzölgő tea, és a híres Piciklon-féle sós aprósütemény foglalt helyet.

-Mi a véleménye a felügyelőúrnak? A mester nagyon büszke a laborjára, és mindig nagy rendet tart benn. –kérdezte, ahogy a vendég egymás után két marék süteményt tömött a csuklya alá.

-Remef! –jött a válasz, megannyi morzsával egyetemben. –Ef af egyif legjobb laborf amif valaha, láftam!

Dalen gyorsan két nagy csésze teával leöblítette a süteményt, majd hangosan büfögött egyet.

-A napokban meg fog érkezni a hivatalos tájékoztató. De nekem most sajnos mennem kell, üdvözlom a gazdáját, és még egyszer gratulálok. –mondta a mágus, majd sebes léptekkel távozott.



***

Dalen! –hallatszott a kiáltás, és a mágus egyik lábával a levegőben megmerevedett.

Súlyos, döngő léptek közelítettek a sötétben, majd egy izmos kéz nehezedett a smaragd végzetúr vállára. Dalen nagyon lassan hátrafordított a fejét, és lemezpáncélba öltözött torzonborz figura szája széles mosolyra húzódott.

-Hogy vagy öregem? Ezer éve nem láttalak!

-Hehe… Maedhros… micsoda kellemes meglepetés… -nevetett kényelmetlenül a smaragd és lassan megfordult.

-Nocsak, nocsak! Idejét sem tudom, mikor láttalak. –ragadta meg a gyémánt galetki a másik vállát, majd kedvesen megpaskolta a dudorodó hasát. – Látom, a nyugodalmas élet megtette hatását.

-Hehehe, hááát igen…

-Node mondd csak, mit keresel itt, ahol a hozzád hasonló smaragd legények és a hozzád szerencsére kicsit sem hasonlító smaragd leányok oly ritkán fordulnak meg, főképp az éjszaka közepén (leszámítva a smaragd leányok éjszaka tett nem igazán publikus látogatásait)?

-Őőő… hááát…izé… hozzád jöttem látogatóban. –vakargatta a fejét. - Hogy a fenébe tud zárójelesen beszélni?

-Érdekes. A titkárom nem is szólt, hogy ma látogatót várunk. Ja, te nem szoktál bejelentkezni. Egyébként nem is ezen a környéken lakom.

-Tényleg? Akkor azért nem találtam a házad. Még sose jártam erre.

-Ház? Ne viccelj már! Nem láttad azt betegesen magas tornyot? Tisztelőim építették, most annak a tetején lakom. Na jó, csak ott alszom, meg a kinyilatkozásaimat is ott teszem közzé, mert - kettőnk közt maradjon – bizony szédülök odafent, de nem akarom megbántani ezeket a kedves entitásokat. Na, ne álldogáljunk itt, gyere igyunk meg valamit nálam! Nem, nem kell felcaplatni a torony tetejére, a régi szerény hajlékomat is megtartottam. Biztos rengeteg mesélnivalód van. Utána majd bemutatlak egy pár embernek. –karolta át Maedhros a hozzá képest cingár alak vállát, és indult el vele az utcán, láthatóan annak ellenkezését észre sem véve.

-Hurrá… már alig várom… -jött a nem túl lelkes válasz.



***



- Hogyhogy bemutatkozott?! - Ordította kérdőn a nekromanta.

- Azt mondta Kvarc Barackszem, valami Dékánok Egyessége a Magányért. - Sunyította a farkas.

- Te hü... Tudok ki az a Kayrac Smaragdszem?

- Öööö, valami nagy kutya lehet. - vakarta meg az állát a bamba állat.

- Ő egy lych, a Napkapuból! Emlékszel, állandóan meséltem neked esténként, honnan tértünk haza mikor majdnem beledöglöttél a csapdámba! Ó hagytam volna!

- Na és egy lych, akár lehetett volna...

- És evett a süteményből és megitta a teát!

- Igen, méghozzá jóízűen!

Seligen két kezébe hajtotta a fejét és szárazon zokogni kezdett..."

***

Maedhros hajlékát sokmindennek lehetett nevezni, de ezek között a szerény kifejezés nem igazán fordult meg az egyszeri szemlélő fejében. Talán csukott szemmel, esetleg 17 sör után, vagy keresztbe tett ujjal. A fogadószoba gyakorlatilag kisebb teremnek minősült, végében egy faragott kőtrónus foglalt helyet. A trónust készítő „mester” valószínűleg inkább lelkes amatőr volt, mindenesetre inkább lelkes, mint tehetséges. A faragott sormintákban nem volt két azonos elem, valamelyik kisebbre, egy másik nagyobbra sikeredett, minden díszítő elem páratlan volt, a szó legszorosabb értelmében (Mint később Maedhros elmondta rendkívül nehéz a havasi jetikkel megértetni a szimmetria jelentését. Meg sajnos a művész fogyóeszköz – gyakorlatilag minden díszt más és más készített. Az udvari szobrász állása jelenleg betöltetlenül állt) . A trón körül valaha volt hű szolgák kitömött teste porosodott, örök emléket állítva kitartó munkájuknak. Az egyik sarokban kisebb-nagyobb hordók alkotta piramis állt, egy faékkel kitámasztva. Mellette egy nagyobb szekrény foglalt helyet, benne mindenféle palackok és üvegek sorakoztak. Egy másik fal mellett egy munkaasztal és egy könyvespolc állt. A falakon körben mindenféle állatok és szörnyek kipreparált fejei díszelegtek, továbbá a trónushoz hasonlóan magas művészi színvonalon készült festmények. Az egyik címét sikerült Dalennek nagy nehezen kisilabizálnia: „ Az IMP hálás követei járulnak az IstenKirályCsászár színe elé”. A terem közepén egy nagy, nehéz tölgyfa asztal állt körülötte székekkel. Az asztalon tornyokban állt a papír. Az asztal felett egy régi szekérkerék lógott le a plafonról, rajta megannyi gyertya világította be a termet. A plafon közepétől súlyos brokátok futottak végig minden irányba, majd ereszkedtek le függönyként a falak mentén egészen a földig. Az asztal mellett egy kékes bőrű, vőrős-arany ruhát viselő, koponyáját szétfeszítően hatalmas aggyal bíró lény ült, és szemkápráztató sebességgel írt. Mikor metsző tekintetével végigmérte Dalent, az úgy érezte, mintha apró, jéghideg ujjak birizgálnának az agyában.

-Egy kis szíverősítőt? –tett Maedhros két poharat az asztalra és töltötte meg ent-bogyó pálinkával.

-Köszönöm nem. Gondolom, emlékszel még, hogy mennyire nem bírom az italt, és meghülyülök tőle. –rázta meg a fejét Dalen, és dőlt hátra a székben. A gyémánt végzetúr arca elkomorodott, ahogy felidézte a legutóbbi közös italozás emlékét, majd gyorsan magához vette mindkét poharat, mielőtt vendége meggondolná magát.

Az asztalon előtte egy aranyozott köszönőlevél feküdt a Gyalogló Jóska IfMf-től. „Maedhrosnak, második legnagyobb megrendelőnknek.”

-Második legnagyobb megrendelő? Atyavilág! – suttogta döbbenten a smaragd mágus.

- Ühüm. A Moa birodalom tavaly megelőzött 23 hektóval, de idén beerősítek. No mesélj, milyen a könyv-molyoknál? – foglalt helyet a házigazda.

- Nem lehetne kiküldeni? Túlságosan…kék…

- Bluera gondolsz? A légynek nem tudna ártani. – Dalen azonnal rájött, hogy ez nem nyelvbotlás volt – Nagyon aranyos jószág, a Tenyésztési Programom büszkesége. Vannak még rossz szokásai, mindenről jegyzőkönyvet meg feljegyzést ír, legutóbb is csak azután volt hajlandó megharapni az epikus szörnyeteget, miután átadott neki egy idézést, és a másodpéldányon átvetette. No mindegy. Blue, eridj, és folytasd a laborban. – A lény bántó lassúsággal felállt, majd hasonló sebességgel elkezdte összegyűjteni a jegyzeteit. Miközben kisétált a teremből, még egyszer rosszindulatúan végigmérte Dalent, és közben motyogot valamit: - Apró fadarab, ami megakadályozza a nemes nedű szökését. – A smaragdnak ismerősnek tűnt valahonnan, de nem bírt rájönni, honnan.

- Nos? Szóval nem bántad meg, hogy a magukat fellengzősen a végzet hmm… urainak a hmm… mestereinek tituláló hobbivarázslókört választottad?

-Egyáltalán nem. Remekül megvagyunk, mindenki felnéz rám és odavannak értem. Tudod, őszintén szólva, szerintem teljesen elvesznének nélkülem.

-Akkor te is vezető lettél? Erre iszom!

-Főnök? Ugyan már, a főnökösdi annyi melóval jár. Az sok macera a kúttal, meg az építkezéssel… Nem, én szépen meghúzódom a színfalak mögött. Hisz ha gond van, úgyis hozzám jönnek. „Jaaaj Dalen, itt egy csúnya szörny csapd már le”. „Jaaj Dalen, bántottak bosszulj meg.” „Jaaj Dalen, elveszítettem a vödrömet, nincs nálad egy?” Ha tudnád mennyiszer előfordul ez… alig bírom már vödörrel. Még jó hogy sikerült időben egy komolyabb készletet felhalmoznom.

-Értem… -pislogott Maedhros, és közben felhajtott még egy kupicával, hogy könnyebben menjen a hallgatás.

-DZSIIIIIHHHÁÁÁÁÁÁD!!! – hallatszott odakintről. Dalen összerezzent, és riadtan mérte fel a menekülési útvonalakat. A kiáltás utáni csendet boldog mekegés törte meg.

- Nyugalom, csak Damage gyakorol. - vigyorodott el Maedhros.

-Amúgy az meg ott micsoda? –mutatott Dalen a munkaasztal nagy részét elfoglaló üvegkalitkára.

A két végzetúr az asztalhoz ment. A kalitkában egy tucatnyi nagy zöld hernyó repkedett pillangószárnyakkal.

-A legutóbbi epikus szörny egy kisebb erdőt növesztett a város közepén. Ott találtam ezeket a hernyókat. Arra gondoltam keresztezem őket a selyemhernyókkal, majd betanítom őket, hogy harcban megtámadják az ellenfeleimet, és elszakíthatatlan selyemszálakkal gúzsba kössék. –magyarázta Maedhros.

-Ez egy nagyszerű terv! Egy ilyen fegyverrel tényleg legyőzhetetlenné válhatsz! Maed, te egy zseni vagy! –lelkendezett Dalen.

-Tudom. Ugye feltételezhetem, hogy nem fogod mindezt továbbadni? Különösen a zöld barátaidnak. A te barátaid nem minden esetben számítanak az én barátaimnak is, bár persze a két csoport között van néminemű átfedés, de ezzel gondolom teljes mértékben tisztában vagy?

-Hogyne Maeddy, bennem megbízhatsz. Te figyelj, ha ez működik, adsz nekem is egy párat? Lécciléccilécci.

Ekkor hirtelen valaki dörömbölni kezdett az ajtón.

-Maedhros, itthon vagy?

-Jaj ne, ez Dzsó. Figyelj Maeddy, ne mond el neki, hogy itt vagyok. Azt hiszem mostanság egy ici-picit morcos rám. Jobb lesz, ha most én elbújok egy picit. –mondta Dalen, és sietve eltűnt az egyik függöny mögött.

-Van itt valaki? Mintha beszélgetést hallottam volna. –kérdezte a kék óriás mellett álló Glórin, miután társa ajtót nyitott neki.

-Hangokat? –kérdezte Maedhros és csuklott egyet.

-Aha, értem. –vonta fel a szemöldökét Dzsó, ahogy megcsapta társa lehelete. –Úgy tűnik a legutóbbi Azúr rohamnál besurrant egy szabotőr. Megtámadta a mi kis aranyhajúnkat fürdés közben.

-Szabotőr? Azonnal megyek, csak némi bátorságot öntök magamba!





***



Miután távozott a két gyémánt Dalen kikandikált a függöny mögül. Visszament az asztalhoz, és leült. Egy darabig lóbálta a lábait, majd nagyot sóhajtott. Unalmában elkezdte Maedhros jegyzeteit olvasni. „Tennivalók: Hétfő: tenyésztési projekt, Kedd: nagymosás, Szerda: tenyésztési projekt, Csütörtök: világuralom, Péntek: tenyésztési projekt, Szombat: fürdés”. Miután a jegyzetek is rém unalmasnak bizonyultak, a mágus elkezdte nézegetni a falon a trófeákat. Egy kis kék, gülüszemű lénynél megállt és elővette a saját jegyzeteit, majd összehasonlította a fej alatti kis táblával. „Vizionár”.

-Ez pont jó lesz. –mondta és trófeát betuszkolta a kabátja alá a nagy bödön ragasztó mellé.

Ezek után a kitömött állatokat vette szemügyre különösen a „Sándor” nevezetű mocsári orkot. A lény nyakában egy sallank-karmokból készült láncot viselt, dereka körül egy egyszerű agyék-kötőt, kezében, pedig egyet az orkok által kedvel csontszablyákból. Dalen nagy nehezen kicsavarta a lény kezéből a kardot, majd egy suhintással lecsapta a fejét. Ezek után övébe dugta a szablyát, és levette a csonka nyakról a láncot, és felvette. Végül visszament az üvegkalitkához. Óvatosan kinyitotta a tetejét, és könyökig benyúlt, hogy megfogjon egy bóbiskoló hernyót. Az állat az utolsó pillanatban felröppent, de a mágus utánakapott. Ezzel viszont csak annyit ért el, hogy jól beverje a könyökét. Dalen dörzsölgetni kezdte sajgó karját, és dühösen a kalitkába rúgott, ami darabokra tört.

-A franc… -morogta, ahogy a hernyók rémülten szétrepültek a teremben.

A mágus kinézett magának egyet, ami az italos szekrény tetejére telepedett le pihenni. A galetki óvatosan felmászott a hordók alkotta piramisra, és megkapaszkodott a szekrény tetejében. Lába megcsúszott, ahogy megpróbálta felhúzni magát, és a kupac tetején lévő hordó vészesen billegni kezdett. Dalen a szekrény tetejéről figyelte a hordót, ami végül is nem gurult le, hanem lassan újra megnyugodott. A hernyó addigra viszont továbbrepült, és megpihent egy közeli brokáton. A mágus a fel mellett araszolva, egyre közelebb nyújtózott, míg végül sikerült elkapnia. Megkönnyebbülten rakta zsebre a kis állatot, mikor megreccsent a szekrény a lába alatt. Dalen előrezuhant, de volt ideje megkapaszkodni a brokátban. Közben a szekrény előrebillent, és hatalmas csörömpöléssel eldőlt. A hordók is szétgurultak, egy pár összes is tört. A romok alól hatalmas tócsában folyt szét a pálinka, miközben a mágus mindkét kezével kapaszkodva csimpaszkodott a függönyön.

-Jaj ne… -sóhajtott, miután tekintete a függönyt tartó karnis szögére esett mielőtt az kirepült a falból.

Kalandregények bátor hősei lengenek úgy keresztül a termen egy szál kötélen, mint Dalen azzal az apró különbséggel, hogy ők nem sikítanak fejhangon. A mágus nagy csattanással érkezett a terem közepén álló asztalra, és nézte, ahogy feje fölött fenyegetően lengeni kezd a csillár.

-Basszus… -káromkodott, és lefordult az asztalról, mielőtt az égő gyertyák peregni kezdtek volna.

A papírhalmok azonnal lángra kaptak. Dalen megpróbálta eloltani a lángokat, azzal hogy a brokát végével csapkodta őket, de csak annyit ért el vele, hogy az is begyulladt. Megragadta az első keze ügyébe kerülő folyadékot és… A lángok felcsaptak, a tömény szesztől. A mágus megpróbálta elfújni az üveg nyakán táncoló lángot, de hasztalan. Végül ijedten eldobta az üveget, ami darabokra tört. Az égő alkohol nyomán égni kezdett a padló egy része is. Dalen az új tűzfészekre pillantott, majd a lassan de biztosan közeledő pálinkatócsára, végül megvonta a vállát, és kivetette magát a legközelebbi ablakon. Kecsesen szelte a levegőt, ahogy áttörte az üveget, és gurulással tompította az esést, ahogy földet ért. Fejét kezei alá temetve várta a robbanást… de nem történt semmi. Végül óvatosan körbenézett, de nem látott senkit. Feltápászkodott, és leporolta magát. Egy lépést sikerült tennie, mielőtt a robbanás ereje a földre lökte volna.

-Azt hiszem ideje hazamenni. –motyogta, ahogy négykézláb besurrant egy szomszédos ház árnyékába. A ház emeleti ablakában Blue eltette színházi látcsövét. és jegyzeteibe merült.


***



Dalen, hátán teletömött iszákjával, fütyörészve sétált az erdőben. Az előző éjszakát a Tökéletes Gyémánt furcsa tömlöcében töltötte. Az egyik nagyobb, de még így is piciny babaháznyi szobába préselte be magát, helyet csinálva az elkobzott, főleg ELIT és Azúr márkajellel ellátott szervdarabkák között. A "tökik" felforgatták egész városuk, de egyikük sem gondolt arra, hogy bárki is képes lenne, a nekromantát kivéve, a sokszor hetek óta foszló szövetek közt, pár percnél tovább megmaradni, nemhogy a kis kíngörényeket is elviselni jó fél éjszaka hosszan. A következmény a várt tűszúrásokkal teli zsibbadtság és az idegrángásokkal egybekötött zsongás volt, amelyet a szűk helyen, kifacsart testhelyzetben töltött idő és az éjjel is dolgozó apró kínzómesterek veszekedése, serény szerszámaik csörömpölése okozott a nem rátermett vendégekben. Dalen ennek ellenére remekül aludt az éjjel, igaz egyszer felébredt, mikor az egyik kíngörény bepróbálkozott nála. A kis démon viszont gyorsan feladta, mikor megtapasztalta, hogy az otromba nagy szervdarab bizony harap. A szokásos hajnali vörös-kék rohamot, pedig arra használta ki, hogy észrevétlenül kisurranjon a falak közül. A smaragd mágus hirtelen megtorpant, ahogy a kormos, szutykos, zilált alak kilépett elé az egyik fa mögül.

-Hello Dalen.

-Sz…szia Maeddy. Hogy vagy öregem? –mondta a mágus és hátrált egy lépést.

-Gondolom valami ÉGETŐEN fontos tennivalód akadt, hogy olyan sietve kellett távoznod, hogy még csak el sem köszöntél tőlem. –mondta Maedhros, szavain szinte lógtak a jégcsapok. –Atyavilág! Ez nagybetűvel is tud beszélni!

-Hááát… nem akartam lábatlankodni… láttam, hogy sok dolgod volt… Maeddy, nem nézel valami jól ki, olyan idegesnek tűnsz.

-Miből vontad le azt az elhamarkodott következtetést, hogy esetleg ideges lennék? –vicsorgott nyájasan a végzetúr.

-Hááát… nagyon csúnyán remeg a bal szemed… mint mindig, mikor sík ideg vagy.

-Felgyújtottad az egyik házam! –üvöltötte a gyémánt galetki, mire Dalen hátraszökkent egy lépést.

-Baleset volt… tényleg… nem biztonságos annyi alkoholt egy helyen tárolni… -emelte fel kezeit védekezően.

-Te felgyújtottad a tűzbiztonsági szabályoknak teljes mértékben megfelelően tárolt … várjunk csak, az nem hűséges szolgám (Isten nyugosztalja) Sándor szablyája? –mutatott a smaragd zsákjából kikandikáló fegyver végére Maedhros.

-Őőő… kimentettem a tűzből…

-Te nem látogatási céllal kerestél fel, hanem hogy eltulajdonítsd javaimat! –tett előre egy lépést.

-Csak kölcsönvettem… egy időre… -hátrált kettőt.

-Te utolsó mocskos kis árnymanóivadék!

-Hé, a családról le lehet szállni! –toppantott Dalen, és kihúzta magát. –McPai ük-ük-ük-ük-ük-nagyapó igenis nagy ember volt… azaz alacsony, de akkor is nagy dolgokat vitt… el… de akkor is egy igazi hős volt! … eltekintve attól, hogy nem volt önfeláldozó, lopott mint a szarka, és elsősorban a maga boldogulásával foglakozott, de akkor is…

-Elég! –üvöltötte Maedhros, és kezei előre lendültek.

A thrax halálcsapása szétfújta a tavaly őszi avart, ágakat tört le, virágokat tépett ki tövestől, bokrokat tépázott meg. Dalen hangos nyekkenéssel ért földet. Köhögve, fuldokolva nagy nehezen megpróbált négykézlábra kecmeregni. Csuklyája alól véres nyál folyt a földre.

-Meg vagy húzatva? Ez fájt, te marha! –hőbörgött a mágus.- Megsérültem! Nézd, vérzem! Nem tudom, miért kell magad ennyire felszívnod egy pár kacat miatt.

A gyémánt végzetúr leakasztotta hátáról a súlyos pallost, és lassan elindult a támolygó smaragd felé.

-Ez rossz vicc Maeddy… tényleg rossz vicc… tedd le a kardot…-támolygott hátra, de a másik egyre közeledett.

-Jól van, bocsi… tényleg sajnálom… ok? Figyi… tudod mit, segítek újra felépíteni… nálunk a hordában egyszer én kaptam meg az arany kőműveskanalat a nagyfőnöktől…

Maedhros leengedte a kardot, és lépteit felgyorsította, hogy lendületet vegyen. A nehéz pallos hegye mély barázdát húzott a talajban.

-Ne… Maeddy, ne… lécci… Maeddy… NEEEEE…

A gyémánt végzetúr meglendítette a nehéz fegyvert, és Dalen egy fényes kék villanással eltűnt. Maedhros szája elégedett mosolyra húzódott, és fegyverét visszaakasztotta a hátára.

-Egy-egy. Mehetünk Blue. Előkészítetted az árnyfattyesszenciát Rufusz csudálatos leplező varázsolatához?

- Igen, Mesterem. – bólintott az eddig hangtalanul jegyzetelő entitás. – ha szabad megjegyeznem, mindez az igazságszolgáltatásért felelős…

- Ezt már korábban megbeszéltük Blue. Én vagyok mind a három hatalmi ág. Tudom, nehéz felelősség, de megbírkózom a feladattal.



***



A frissen kikelt zöld nyálkacsiga békésen legelészett egy eperbokor friss hajtásain. A környék csendes volt. Már amennyire csendes lehet a tavaszi erdő, méonech fürkészek ciripeltek a fűben, egy kőzúzó röfögve gördített egy ízleteses kavicsot párja elé. Az idilli természetes zajokba lassan alattomosan egy másik hang lopta be magát. Először csak halk volt, nagyon távolinak tűnt, de egyre hangosabb volt, ahogy közeledett „NEEEEE!!!!!”. Hirtelen kék villanással egy alak jelent meg a föld fölött két méterrel repülve nagy sebességgel. Dalen nagy nyekkenéssel csapódott a földnek, majd tovább pattogott. Zsákja kifoszlott, kacatok egész sorát szórta szét maga után, ahogy végiggurult az aljnövényzetben.

-Ne, ne, ne! -tapogatta a mágus kétségbeesetten végig zsebeit a mágus, miután megállapodott.

-A jó rohadt életbe! –üvöltötte teli torokból, ahogy előkerült a De Ez Micsoda. A kis szelence nyitva volt.

A mágus dühösen eldobta értéktelen vasdarabot, ami belefúródott egy közeli fa törzsébe. Hangosan káromkodva belerúgott a zsákjába, és újabb adag kacat repült szanaszét. A nyálkacsiga felismerte a rá leselkedő veszélyt, és menekülőre fogta a dolgot. Sajnos a csigák nagyon rosszak a menekülés terén. Dalen üvöltve páros lábbal ugrált a szerencsétlen állaton, amíg nem maradt belőle más csak zöld nyálka. Ezután dühösen rugdosni kezdte az egyik fa törzsét, hogy megszabaduljon a talpára ragadt nyálkától, amit az a pimasz állat rákent. A mágus zihálva állt a tisztás közepén, és felnézett az ágak között pofátlanul vigyorgó mókusra, ami kétségtelenül remekül mulatott az ő szerencsétlenségén. A villámcsapás kettérobbantotta az egész fát, levelek, ágak, forgácsok repültek szanaszéjjel. Dalen két marokra fogta a megperzselt állatkát, és rázni kezdte.

-Na most röhögj te kis szemét!



***



Dalen még mindig morcos volt, mikor zsákjával a hátán megérkezett a Végzeturak Mesterei erődjébe. Dühösen rugdosta maga előtt a köveket, ahogy átvágott az udvaron.

-Hello Dalen, isten hozott újra itthon. Remélem érdekes és kellemes volt az utad. –tette mosolyogva kezét társa vállára AbyGail.

-Fulladj meg! –sziszegte Dalen, és dühösen lerázta magáról a baráti kezet, majd nagyot rúgott az útjába kerülő szerencsétlen vödörbe.

A lány arcáról lehervadt a mosoly, és értetlenül nézett a másik mágus után.

-Tuskó! –kiáltotta Stardust.

Dalen válaszul csak egy obszcén, és különösen sértő kézmozdulatot tett, majd becsapta maga mögött az ajtót.

-Ne foglalkozz vele Aby. –vigasztalta a Stardust a másik nőt.

-Szerintem valami nagyon bántja szegényt. –sóhajtott a lány.

-Azon kívül, hogy egy bunkó, idióta állat? Kétlem.

***

Már esteledett. Dalen az ágyán feküdt összekucorodva arccal a fal felé. Zsákját behajította a sarokba, ahogy megérkezett. A mágus felhúzta lábait a mellkasáig, és karjaival átkulcsolta a térdét. Valaki kopogott az ajtaján.

-Keress egy fát és kösd fel magad, engem meg hagyjál békén!

-Dalen, valaki keres téged. –jött Soul the Destroyer hangja az ajtó túloldaláról.

-Nem érdekel! Mond meg neki, hogy forduljon fel, ha még maga a császár is az.

-A TGY-től jött, valami Maedhros.

Dalen kipattant az ágyból és feltépte az ajtót.

-Félre! –lökte el az útjából fiatal társát.

-Nagyon szívesen! –kiáltott utána Soul.

Dalen tajtékozva vágott keresztül az udvaron, társai messziről kitértek az útjából. Felrohant a lépcsőn, és várfal tetejéről teli tüdőből üvölteni kezdett a lenn várakozó gyémánt végzetúrral.

-Maedhros! Anyád hogy van?

-Legutóbbi levelében írta, hogy kicsit hasgat a térde, de általában véve jól! És azt üzeni, azért írhatnál gyakrabban is haza. Pontosabban jó lenne, ha írnál neki úgy általában. Mivel csak általam értesül felőled, úgy tudja, beálltál a mutatványosok közé Dalen, a szakállas nő néven . –jött lentről a válasz.

-Írni is fogok neki! Megírom, hogy bántottál! Tudod, hogy utálja, ha bántod a kisebbeket! Meg… meg... Megírom neki, hogy iszol! Hogy egy alkoholista állat vagy! Meg hogy azért égett le a házad, mert annyi piát tartasz otthon, amitől egy egész város részeg lenne! Meg… meg azt is megírom neki, hogy…

-Jól van rendben! Hagyd már abba a siránkozást! Ilyenkor mindig kipirulsz, a füledet babrálod, és aztán a végén elpityeredsz. Tisztára, mint kiskorodban. Nesze hoztam neked valamit! –mondta Maedhros, és felemelt egy De Ez Micsodát.

-Oh, oh oh…. Maeddy, Maeddy… addide addide… nem is gondoltam ezeket, komolyan… nem írok ilyesmiket a mamának, csak add ide… -nyújtózkodott Dalen izgatottan a fel tetején.

-Nyugodj meg, a végén még átesel a falon. Figyelj dobom!

A gyémánt végzetúr nagy ívben felhajította a kis fém szelencét. Dalen hátrált és hátrált a fal tetején, majd felugrott és a levegőben elkapta. A mágus kecsesen a lábujjhegyeire érkezett, és szorosan magához szorította az értékes kis tárgyat.

-Végre megvan. –sóhajtotta, és leereszkedett a talpára.

Pontosabban leereszkedett volna, mert sarkai egyre mélyebbre süllyedtek. Ekkor hátranézett, és látta, hogy hatalmas várfal legszélén áll, és a zuhanás már elkerülhetetlen.

- Biztos vagy benne, öcskös?

-A picsába! –motyogta.

Ujjai szorosan a kis dobozka köré zárultak, ahogy teste lefordult a falról, majd zuhanni kezdett a talaj felé. Dalen érezte a fülébe fütyülő szelet, ahogy egyre sebesebben közeledett a föld felé, majd hirtelen kék fény ölelte körül, és lágyan az erdei avarba huppant. Szemeit először nem is akarta kinyitni, mert sejtette, hogy milyen szörnyű látvány fogja fogadni. Végül mégis rászánta magát, és lassan felemelte kezét, ami még mindig szorongatta a kiégett De Ez Micsodát.

-NEEEE!!!!!



-A picsába! –motyogta, ahogy a zuhanás szörnyű képei leperegtek a szemei előtt.

Kezeivel magasra dobta a kis dobozkát, ahogy teste lefordult a falról, majd zuhanni kezdett a talaj felé. Dalen érezte a fülébe fütyülő szelet, ahogy egyre sebesebben közeledett a föld felé, majd a fájdalom vörös villanása járta át egész testét, ahogy hangosan nekicsattant a földnek. Tüdejéből kiszakadt a levegő, majd a kezdeti hirtelen zsibbadás után érezni kezdte törött csontjaiból szétsugárzó fájdalmat. A kis dobozka ekkor pottyant mellé a földre, teljesen sértetlenül, és Dalen hangos sípolás és fájdalmas nyögések közepette kacagni kezdett.



***



Dutch Schefer a kiadós vacsorát követően egy üveg bor társaságában kiment az udvarra levegőzni. Az izmos végzetúr minden különösebb cél nélkül fel-alá járkált az udvaron az italát kortyolgatva. Az üvegnek több mint a fele már elfogyott mikor észrevette a védőfal tövében fekvő alakot. Kicsit közelebb menve felismerte Dalent, aki mozdulatlanul feküdt a hátán. Némi vívódás után végül úgy döntött megnézi közelebbről a dilinyóst. Nagyot húzott az üvegből odament, és leült a földön fekvő mellé.

-Mit csinálsz itt?

-A csillagokat nézem.

-Felhős az ég. –jegyezte meg Dutch.

-Tudom.

Hosszú csend következett. A végzetúr nyelt egy pár korty bort.

-Na jó... Mi történt? –sóhajtott az izmos galetki.

-Leestem és megütöttem magam.
Újabb hosszú csend következett, Dutch hátradőlt, és nézte a sötét felhős eget, miközben iszogatott.

-Amúgy haragszom rád, ugye tudod? –törte meg végül a csendet.

-Tudom. –válaszolta Dalen.

-Nyerhettünk volna.

-Ebben őszintén kételkedem.

-Akkor sem kellett volna feladnunk. Kitarthattunk volna, még akkor is, ha veszítünk. Nem úgy kellett volna megoldani, ahogy te tetted.

-Meglehet, hogy a vereséggel végződő, hosszú kitartó harc hősiesebb. De szerintem a túszejtés, és a kizsarolt döntetlen ez esetben célravezetőbb volt.

-Most már úgyis mindegy.

Újabb hosszú csend következett, majd Dutch felnevetett magában.

-Eszembe jutott Dzsó arca, mikor a szerződés után odaadtad neki azt a papír fecnit. Annyira vicces volt, hogy mennyire dühös. Na meg ahogy eltörte a kezed.

-Igen, vicces volt.

-Ahhoz képest jól tűrted, arra számítottam, hogy sikítani fogsz, mint egy kislány.

-Majd legközelebb jobban igyekszem.

Erre mindketten jóízűen nevetni kezdtek.

-Amúgy hogy van a kezed? –kérdezte Dutch.

-Múltkor jobban volt, de azt hiszem megint sikerült eltörnöm.

-Mióta fekszel itt?

-Egy pár órája.

-Más nem járt erre?

-De, viszont ők nem ittak annyit, hogy idejöjjenek.

Ezen mindketten jót mulattak.

-Nincsen gyógyitalod? –kérdezte Dutch a könnyeit törölgetve.

-Volt, de az is eltört.

Az izmos galetki leakasztott egy flaskát az övéről, és odanyújtotta, de meggondolta magát, és visszahúzta.

-Ma nagyon tuskó voltál, különösen Abyvel. Nem kellene így bánnod vele. Tudod, hogy gyakorlatilag ő az egyetlen, aki aggódik érted.

-Tudom.

-Bocsánatot kellene tőle kérned.

-Szerinted haragszik?

-Ki? Aby? Azt se tudja, hogyan kell. Ennek ellenére szerintem kérj tőle bocsánatot. –mondta Dutch, és odaadta társának a gyógyitalt.

-Kösz. –mondta Dalen, és felhajtotta az italt.

-Nincs mit. –válaszolt társa, és feltápászkodott magára hagyva a csuklyás varázslót.

Miután csontjai összeforrtak Dalen feltápászkodott, és összeszedte a földről a De Ez Micsodát. A szobája felé menet leakasztott még egy fáklyát a falról és eloltotta. Odabenn szépen szétválogatta az utóbbi napok szerzeményeit, majd körben elhelyezte a szoba sarkában felhalmozott nyolc rúnakövet.

-Akkor kezdjük. –mondta, és elhelyezte az egyes kövekhez a megfelelő áldozati tárgyakat.



***Epilógus***



AbyGail várfal egyik eldugottabb pontján üldögélt, lábait a mélység felett lóbálta. Nagyot sóhajtott, ahogy tekintete az ölében fekvő csokor fekete virágra tévedt. Felemelte a csokrot és mélyen beszívta a virágok édes illatát, és újra nagyot sóhajtott. Mellette ülő másik végzetúrnő, Süsü aggódva nézett társára.

-Akkor becsületszavadat adod, hogy erről nem beszélsz senkinek? –kéredzet AbyGail.

-Persze Aby, de elmondhatnád végre, miről van szó.

-Jól van. Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél. Tudod nincs más, akivel meg tudnám ezt osztani. A fiúknak csak nem beszélek ilyenekről, Stardust pedig… ez nagyon bonyolult. Neki, pedig tényleg egy szót sem!

-Jól van, ígérem. De bökd már ki, miről van szó.

-Azt hiszem Dalen szerelmes belém.

-Mi van? –kérdezte Süsü meghökkenve. A meglepetéstől majdnem leszédült a falról.

AbyGail felemelte a csokrot.

-Ezt nézd, mit kaptam tőle a múlt éjjel.

-Várj egy kicsit. Dalen, a mi Dalenünk, a gyogyós, aki előszeretettel húz vödröt más emberek fejébe, ha ellentmondanak neki, aki egy levágott gyíkfejet hord kalapként. Ez a Dalen tegnap bement hozzád, szerelmet vallott és ezt a csokrot nyomta a kezedbe?

-Nem egészen… Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy zörögnek az ajtón. Mikor kinyitottam ott volt ez a csokor virág.

-Honnan tudod, hogy Dalentől van? Volt vele valami kártya, hogy tőle van?

-Nem, de rugdosták az ajtót. Rajta kívül más mindenki kopogni szokott.

-Ez rávall, de akkor is. Miből gondolod, hogy szerelmes beléd? Egy csokor virág nem biztos jel.

-De nem valami közönséges virág. Utánanéztem. Ez mákrózsa, méghozzá egy egész csokorral. A régi Ghallán ez a szerelem jele volt. Mostanság már kipusztult növény, de valahonnan mégis szerzett. Szerinted, bajlódna valaki egy ilyen ritka virág beszerzésével, ha nem gondolná komolyan?

-Mondasz valamit… De Dalen… hihetetlen, pont ő. És hogy fogod neki megmondani, hogy nem érdekel?

-Hááát, nem is tudom, hogy… -pirult el AbyGail.

-Micsoda? Neked tetszik?

-Dalen nem egy rossz srác, ha belegondolsz. Vicces…

-Igaz, ami igaz jókat lehet rajta időnként mulatni.

-Helyes is…

-Ezt honnan veszed? Mindig rajta van az az átkozott csuklya.

-Viszont kimondottan jól áll neki.

-Mondasz valamit…

-És hát végtelenül romantikus.

-Ki? Dalen? –vonta fel a szemöldökét Süsü.

-Hogy neveznéd azt, mikor valaki elmegy, hogy felkutasson egy kihaltnak vélt virágot, hogy azzal fejezze ki érzelmeit, mint a régi időkben, ha nem romantikusnak?

-Hm, ebben is van valami. Akkor most te és Dalen… ti ketten egy pár lesztek?

-Ez nem olyan egyszerű, hisz ott van Stardust. Nem akarok vele összeveszni egy férfin, és bevallom ez kényelmetlen is nekem. Nem akarom, hogy út tűnjön, hogy tönkre akarom tenni a kapcsolatukat…

-Várj, várj, várj… Dalen és Stardust. Szerinted ők egy pár?

-Természetesen. Figyelted már, hogyan viselkednek egymás jelenlétében?

-Ki? Stardust, akinek már attól vörös a feje az idegességtől, ha Dalennel egy teremben kell lennie? Stardust, aki állandóan üvöltözik vele. Stardust, aki nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy csípős megjegyzésekkel illesse? Stardust, aki állandóan valami gyógyszert akar vele megetetni? Ezek ketten állandóan csépelik egymást. Olyanok, mint egy rossz háza… Te jó ég! -kapta szája elé a kezeit Süsü.

-Pontosan, elég régi és szenvedélyes a kettejük kapcsolata. –bólintott AbyGail.

-Tényleg nem vagy könnyű helyzetben Aby. Mit fogsz most tenni?

-Őszintén szólva nem tudom. Dalen komolyan gondolhatja, viszont addig én nem fogok válaszolni, amíg nem tudom pontosan, hogyan érez Stardust iránt. Nem akarok a „másik nő” lenni. –sóhajtott a végzetúrnő.



***



Eközben lenn a gyakorlótéren Dalen és Dutch küzdöttek egymással. A hosszú gyakorlóbotok mindkét vége vastagon be volt csavarva rongyokkal, hogy kisebb legyen a sérülés veszélye. Az izmos végzetúr gyors csapásokkal, és döfésekkel szorította egyre hátrébb csuklyás ellenfelét.

-Ez kevés lesz cimbora! –kiáltotta, és lesújtott fegyverével.

A két bot egymásnak feszült, Dutch társa fölé kerekedett, és egész testével nyomta egyre inkább lefelé, lassan térdre kényszerítve a másikat.

-Hé barna, elkellene egy kis segítség. –motyogta Dalen.

Ekkor a mágus gyűrűjében a kő hirtelen megbarnult, mint a cirkon, és mellkasán felvillant egy X-hez hasonló jel. Dutch hátrazuhant, ahogy ellenfele hirtelen lelökte magáról. Az izmos harcos hátragurult, de ideje már nem maradt arra, hogy felálljon. Fegyverét ösztönösen védekezésre emelte. A két bot hangos reccsenéssel tört ketté. Dutch botja a lesújtó fegyver ereje alatt, a másik, pedig az izmos férfi vállán tört ketté. A harcos szemei előtt csillagok táncoltak a fájdalomtól, és kezeiből kifordultak a fegyver darabjai, de sikerült féltérden maradnia, nem terült el.

-Dalen, te gyúrtál? –nyögte fájdalmasan.

-Jól vagy?

-Nem egészen. Azt hiszem, eltörted a kulcscsontom.

-Ne haragudj, időnként elragadtatom magam. Úgyis tartozom még egy adag gyógyitallal. Gyere, segítek.

-Aaaarggghh! Ne a törött karom ráncigáld, te marha! A másik oldalt segíts!

Dutchnak nagy nehezen sikerült talpra állnia, és Dalen vállára támaszkodva megindultak befele az udvarról.

-Bocsánatot kértél már Aby-től?

-Igen, tegnap vittem neki egy adag virágot.

-Virágot? Meglepsz Dalen.

-Hát kellett egy kísérletemhez, és megmaradt egy csomó. Gondoltam a nők úgyis kedvelik az ilyen zöldségeket, és ne nálam bűzölögjön az a pacsuli-szagú vacak.



***

Maedhros elmélyülten tanulmányozta Blue jegyzeteit föld alatti laboratóriumában, amelyet a Hatalom Tornyának valamikori földszintjén alakítottak ki. Olcsó és praktikus megoldás volt: magától került egyre mélyebbre és egyre távolabb az esetleges figyelő tekintetek elől.

- Szóval csontszablya.. Delejes Ektoplazma Manipulátor… sallankkarmok… meg a többi vacak… akármire is készül az öcskös, első kézből fogok róla értesülni… hehe.

- Uram, szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy Wurgolx gyűrűjének hamisítvánnyal való kicserélése nem feltétlenül tekinthető etikus…

- Csak kölcsönvettem. Különben is, szerelemben, háborúban, és bármiben, ami Dalennel kapcsolatos, mindent szabad. No, elteheted a szimpatikus mágiáról szóló traktátusokat, és keres elő nekem mindent a visszaállító varázslatokról!

- Igen, Mesterem.

***VÉGE.... egyelőre... ***

(Persze ez nem vég, csak ennek a történetnek. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Seligennek, és Maedhrosnak akik saját stílusukkal is szinesítették ezt a hosszúra sikeredett történetet.)

(Üdvözlet minden kedves olvasómnak. Akik olvasták a legutóbbi történetet talán kiváncsiak rá, hogy mikor derül fény arra, hogy miért gyűjtötte össze Dalen azokat a tárgyakat. Terveim szerint nem fogom kerek-perec leírni, viszont a jövőben utalni fogok rá, mint például ebben a történetben is. Azért fogok csak utalni, mert meg szeretném hagyni az olvasóknak a felfedezés örömét. Némi TF-es és HKK-s ismeretek előnyt jelentenek a rejtély megoldásához. Ugyanebből az okból az alábbi történetet cenzúráztam, ahol bizonyos nevek elhangzanak. Persze ha valakinek nincs kedve ezután kutatnia, és kiváncsi az igazságra írjon nyugodtan, és elmondom neki. Jó szórakozást. Az író.)

~Emelek kettőt.

-Rendben barna, megadom a kettőt, és még emelek tízzel. Te jössz vörös.

~Tartom. ***a sárga*** te nagyokos, ehhez mit szólsz?

~Semmit, tartom. Csak azt nem tudom, hogy miért nem játszunk rendes pénzben Dalen? Úgy hiányzik az arany csengése.

-Már mondtam, hogy az arany már nem fizetőeszköz. Manapság mindenki lélekenergia kristályokat használ.

~Ó IGEN, A TISZTA LÉLEK, AZ ÉLET ESSZENCIÁJA, MINT FIZETŐESZKÖZ. MENNYIRE TALÁLÓ.

~Nézd csak ***a fekete***-t megint elkapta a költői hév. Mit lépsz?

~BEDOBOM.

~Remek, remek. ***a barna***?

~Várj, gondolkodom. Magas a tét… hé ennek a lapnak meg van hajlítva a sarka! ***a vörös*** te mocskos csaló! Tudhattam volna, hogy nem csak pechem van, te cinkeled a lapokat, te alávaló bitang!

~Mit mondtál? Hogy csalok? Na gyere te izomagyú és megtanítalak a jó modorra!

~Jaj, hagyjátok már abba a veszekedést! Mindannyian tudjátok hogy ***a vörös*** ott csal ahol tud, de a végén ***a sárga*** viszi el az összes pénzt. Most viszont érdekes módon ***a barna***-nak a legjobbak a lapjai, és a többiek csak blöffölnek.

~Valóban?

~Én kiszállok, ennek semmi értelme.

~Hülye ribanc.

-Idefigyelj kék, mondtam neked, hogy ne olvass a gondolatainkban, ha kártyázunk. Most miért kellett elrontani mindent?

~Ti férfiak, és a kisded játékaitok. Dalen miért ülsz itt benn egész nap? Menjél, ismerkedj meg emberekkel. Itt az erődben is van egy-két helyes lány, beszélgess velük. Nem kell mindjárt megkérni a kezüket, de legalább időnként beszélgess egy kicsit, dicsérd meg a haját vagy a ruháját.

-Na ezt most hagyd abba kék! Ti meg ne röhögjetek!

~Tényleg nem kellene idebent ülnöd egész nap. Kimehetnél a friss levegőre. Már bőven tavasz van, sétálhatnál egy jót, esetleg elkezdhetnél sportolni valamit…

~Vagy vadászhatna.

~***a vörös***, ezt meg se hallottam!

-Jaj zöld, olyan vagy, mint az anyám. Ő is mindig azt hajtogatta… várjunk csak… nem. Az anyám még mindig a hegy mélyén van, és meg van róla győződve, hogy a friss levegő méreg.

~Apropó nyafogás, hol van ***a fehér***? Túl jó ahhoz, hogy velünk leüljön kártyázni?

~ Hallak ám, te kétszínű féreg! Tudod, egyesek komolyan veszik a kötelességeiket, és végzik a dolgukat, nem pedig lélekrontó szerencsejátékkal űzik el az időt.

-Most ő a soros hogy a lilára vigyázzon.

~Fogd vissza magad szentfazék! Mikor nekem kellett vigyáznom a lilára, akkor tőlem se szökött el, tehát leszállhatnál arról a magas lóról!

~***a vörös*** HAGYD. Ő MEG VAN GYŐZŐDVE A SAJÁT TÉVEDHETETLENSÉGÉRŐL, ÉS AKÁRMIT MONDASZ NEKI, NEM VÁLTOZIK.

~Igazad van ***a fekete***, bár mi mindannyian tévedhetetlenek vagyunk, nem igaz?

~Már ne haragudj Dalen, de miért kellett ***a lila***-t is? Tudod, hogy mindannyian utáljuk, és vele nem nagyon lehet egyezkedni.

-Mert úgy döntöttem és kész! Én vagyok a gyűrűhordozó, nem? Meglep, hogy pont te nyafogsz barna. Tán félsz tőle?

~Én? Én nem félek senkitől, és semmitől! Még feltételezni is sértés!

~ArRgGhHh… PuSzTuLaT… DaRaBoKrA SzAgGaTlAk MiNdAnNyIóToKaT AlJaS FéRgEk!

~Hé ***a fehér***, kellene a segítség? Igen? Akkor kérj mástól, mert tőlem ugyan nem kapsz!

-Vörös, menj és segíts neki.

~Ezt nem gondolhatod komolyan! Én, és *** a fehér***. Még a feltételezés is sértés!

-A megállapodás szerint, azt teszitek, amit mondok. Mars!


-Te mi a fenét csinálsz már megint? Megint nem szeded a gyógyszered, és hallod a hangokat, igaz? –tette Stardust dühösen csípőre a kezeit.

Dalen egyedül ült a szobájában egy asztalnál, ahol öt személyre volt szétosztva kártyák, ital és rágcsálnivaló, valamint öt kupacban álltak körben a lélekkristályok. A mágus letette a kezeiből a kártyákat, és lassan megfordult. Stardust nem látott a csuklya alá, de szinte érezte azokat a nagy ártatlan kis-kutya szemeket, amivel a férfi ránézett.

-Kártyázok… -motyogta Dalen, mint egy megszeppent kisfiú, aki csak jót akart, és nem tudja, miért szidják le.

Stardust berobogott a szobába, megragadta a férfi csuklóját, és a tenyerébe nyomott három színes pirulát.

-Ezt szedd be most azonnal!

Dalen engedelmesen az arcához emelte a kezét és a pirulák eltűntek a csuklya sötétjében, majd felemelte nyitott tenyerét, hogy látszódjon, hogy üres.

-Mutasd a szádat!

A férfi feje kicsit hátrabillent. Stardust tudta, hogy valószínűleg nyitva van a szája, de ennek ellenére nem látta. És azt is tudta, hogy ezt a férfi is tudja, és csak azért engedelmeskedik, hogy bosszantsa, mert valójában semmi esélye nem volt megtudni, hogy tényleg lenyeli-e a pirulákat vagy sem.

-Marha! –kiáltotta a nő, majd kirobogott a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.

~Szerintem tetszel neki.

-Fogd be kék! –motyogta Dalen, és a sarokba köpte a pirulákat.

Stardust körbenézett az udvaron. Sehol senki, a Végzeturak Mesterei Erődítmény teljesen kihalt volt. Az egyetlen élőlény Dalen zöld pegazusa volt, amit gazdája csak „Az a szárnyas dög”-nek nevezett. Szegény pára még mindig befogva állt a kordély előtt, és unottan rágcsált egy fűcsomót. A kordély mögött egy nagy halom vörös színű kő és tégla állt, úgy ahogy azt leborították.

-Hol a pokolban van mindenki? –csóválta a fejét a végzetúrnő, és elindult a többiek felkutatására.

A többieket a várfal tövében találta meg, a „Halál völgyébe” vezető lejtő tetején. A hangulat emelkedett volt. Abygail felvette az új mindenszínű páncélját, és egy nyugágyban ücsörgött valami színes italt kortyolgatva. Mellette két kigyúrt szolgája pálmalevelekkel legyezgette úrnőjét. Egy kisebb sörös hordó körül a csapat ifjú titánjai Meszy és Soul a pusztító, valamint az öreg rókák Tripodex, Lagolit és Dutch beszélgettek, és hangosan hahotáztak. Lanmaffia szokása szerint megint farigcsált valamit. Ryleh pedig aggasztóan csillogó szemekkel fényesítette frissen szerzett amulettjét. A csoport mellett egy kisebb grill volt felállítva, ahol Süsü és Margareth serénykedtek.

-Mi a pokol folyik itt? Lusta banda! Na majd kaptok ezért Nasd-tól! –kiáltott a többiekre Stardust.

-Ne kiabálj Star. –ült fel Nasdfil Sorteil a pléden, majd elvett két tányér sült mirgcombot Süsütől, és az egyiket a mellette heverő Baalcainnek nyújtotta.

-Ne pörölj mindig Star, inkább gyere ide, és igyál velünk. –intette közelebb a nőt Dutch.

-Na jó, mi folyik itt? Láttam, még a köveket se pakoltátok el. –ült le a nő, és megmarkolta a kezébe nyomott korsót, de nem kortyolt bele.

-Megvár a munka, nem? Dalen meghozta az anyagot az építkezéshez, lepakoltuk, most egy kicsit lazítunk.

-Most vörös kövek, tegnap kékeket hozott. Honnan szerzi ezeket?

-Én ugyan nem tudom, de őszintén nem is nagyon akarom. –vigyorgott Dutch, és nagyot húzott a söréből.

-Régebben mindig fehér köveket hozott, azokkal mi van?

-Egyszer Aby megjegyezte, hogy nem megy a ruhájához ez a sok fehér, meg amúgy is könnyen koszolódik. Azóta színeseket hoz.

-Tényleg, hol van a gyogyós? –nézett körbe Stardust.

-Itt lenn. –vigyorgott Dutch a sörtől szélesen.

Lenn a Halál völgyében Dalen egy lyuk mellett ült egy kis széken, és egy horgászbotot lógatott a gödörbe.

-Jól látom? Ez a lökött száraz földön pecázik?

-Aha. Tök vicces nem? Gondoltuk megnézzük mi lesz ebből, aztán Meszy hozott sört, majd jöttek a csajok, ők elkezdtek grillezni. Soul meg Meszy pedig elkezdtek fogadni, hogy a hangyás fog-e valamit. –ürítette ki a korsót Dutch.

-Remek érzéked lehet a portyához Meszy, de nincs az az isten, hogy ebben igazad legyen! Most én fogok nyerni! –magyarázott Soul társának, aki csak sejtelmesen mosolygott.

-Mi? Azért rendeztétek ezt a pikniket, hogy ezt a lököttet nézzétek, amint egy madzagot lógat egy lukba? Ez nem lehet igaz! –pattant fel Stardust.

-Megyek, és most azonnal véget vetek ennek a marhaságnak. –indult el a nő lefele a lejtőn.

-Jaj Star ne már! Miért kell minden mókát elrontani? –hőbörgött Dutch a többi egybegyűlttel együtt.

Stardust dühösen robogott le a domboldalon, mögötte a szövetség tagjaival, akik kérlelték és próbálták megállítani.

-Mi a pokolt művelsz te idióta? –kiáltott a nő a csendesen üldögélő Dalenre.

-Shhh... ne kiabálj, elijeszted a halakat. –fordult hátra a csuklyás, majd figyelmét újra a botjának szentelte.

-Elég ebből a cirkuszból! Add ide azt a botot!

-Ne haggyálmár! Pecázok! Ne nyújj a botomhoz!

Kisebb dulakodás alakult ki kettejük között, ahogy nő megpróbálta a férfi kezéből kiragadni a botot, miközben a másik két kézzel markolta azt, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy Stardust ne férjen hozzá. Egyszer csak a zsinór hirtelen megfeszült, Dalen fejjel előre zuhant, és a következő pillanatban el is tűnt a lyukban.

-Ilyen nincs! –üvöltött Soul.

-Fizess. –nyújtotta a markát Meszy, arcán széles vigyorral.

-Dalen! –kiáltott Stardust le a gödörbe.

-StÁRGAst SEGÍTS! –hallatszott a gödör mélyéről, miközben a föld remegni kezdett.

-Hallak Dalen! Tarts ki! Mindjárt kiszedünk! –kiabált a nő a gödör mellett térdelve, majd hátrafordult a többiekhez.

-Ne csak álljatok itt! Hozzatok már valamit! Egy kötelet vagy bármit!

Abygail sarkon fordult és rohanni kezdett felfele a lejtőn. A többiek tanácstalanul álltak, miközben Stardust folyamatosan szólongatta elveszett társukat. Ekkor a föld remegése hirtelen felerősödött, és repedezni kezdett a talaj. Egy pár helyen egy egész sávban felpúposodott, mintha valami fúrna alatta. A gödörből kiáltások, és robbanások zaja hallatszott. Itt-ott fák dőltek ki gyökerestől, máshol gejzírként lövellt egy pillanatra fel a sár. Egyszer csak egy nagyobb robbanás rázta meg a talajt, a föld több méter magasba lövellt, egy nagy krátert hagyva maga után. Majd minden elcsendesült. A végzeturak az új gödörhöz siettek. Odalenn a mélyben nem mozdult semmi, csak a sötétség.

-Dalen! Dalen! Mondj valamit te flúgos! Szólalj már meg! Röhögjél, vagy fütyüljél, mindegy! Mondj bármit! –kiabált le a mélybe Stardust ahogy a gödör mellett térdelt.

-Perec. –jött ez ismerős hang a nő háta mögül.

A nő lassan megfordult, szemei szikráztak. Dalen, sárosan, mocskosan állt mögötte, és a port veregetett a ruhájáról. A többi végzetúr tartotta a távolságot kettejüktől. Volt, aki a nevetéssel küszködött, tudván, hogy egy apró kuncogás felérne az öngyilkossággal.

-Mit keresel itt te idióta? Neked lent kellene feküdnöd a gödörben félholtan! –üvöltötte Stardust teli torokból egyenesen bele a férfi arcába.

-Őőőő... hát... az úgy volt... hogy volt egy másik járat... ott hátul... és... nos... ki tudtam mászni... bocs... nem tudtam, hogy nem szabadna... –hebegte Dalen megszeppenve.

-Barom! –kiáltotta Stardust, és egy hatalmas pofont lekevert társának, aki ettől megszédült és lezuhant a gödörbe.

AbyGail kezében a kötéllel némán nézte Dalent és Stardustot, majd óvatosan félreállt, ahogy a dühös nő elviharzott mellette.

-Micsoda szenvedély... –sóhajtott magában, majd ugrott egy picit a meglepetéstől, ahogy Dutch megfogta a vállát.

-Gyere, húzzuk ki. –mosolygott a férfi a kicsit megszeppent társnőjére.

-Jól vagyok... ez a nagy döglött hal felfogta a zuhanásom... –hallatszott a gödör mélyéről



***

-A terv nagyon egyszerű, itt kitörünk. Nem hinném, hogy az Azúr nagyon számítana egy közvetlen nyílt támadásra. Nekikfeszülünk, és ütjük őket, ahol tudjuk. Ha sikerül őket eddig a pontig visszaszorítani, akkor itt két részre válunk. Az egyik csapat lefoglalja a kék erőket, amíg a másik itt oldalba támadja az ELIT táborát. –magyarázta Dzsó a támadás tervét a Tökéletes Gyémánt haditanácsának.

Egyszer csak egy hangos kiáltás hallatszott kintről, majd egy mély hang hosszas szónoklatba kezdett.

-Testvéreim! Véreim! Gyémántok! Itt az idő! Eljött a nagy nap! Ez itt mindannyiunk megmérettetése! Itt az idő, hogy büszkén álljunk ellenségeinkkel szemben, és megmutassuk...

Dzsó nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét.

-Hallom Glórin már megint kezdi.

-Mi van? –egyenesedett fel székében az említett személy.

Dzsó meglepetten pislogott társára, akiről el is feledkezett, hogy a szobában van.

-Akkor ki szónokol odakinn?

-Azt hiszem Maedhros. –mondta Galmuszk némi hallgatózás után.

A kék diplomata lerogyott a székébe, majd nagyot húzott butykosából.

-Csak nekem tűnik úgy, hogy Maedhros a szokásosnál is furcsábban viselkedik mostanság? –nyögte, és megdörzsölte a homlokát.

-Már megbocsáss efendi... –dőlt előre székében Damage. – De kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük a fényes tekintetű Istenkirálycsászár cselekedeteit?

-Jól van, jól van... van még valami, amit meg kell beszélnünk? –sóhajtott a kék óriás.

-Lenne még egy apróság. –jelentkezett Galmuszk. –Hosszasan vizsgáltuk annak az okát, hogy a hatalom tornya miért kezdett süllyedni. És azt hiszem sikerült megtalálnunk.

-Kiszáradt folyómederre lett építve?

-Nem egészen...



***



Dzsó félrehúzta a kiszáradt bokrot, és lenézett az üregbe.

-Ez az alagút elvezet a fal alatt egészen a toronyig. Odébb keréknyomokat is találtunk. Gondolom, itt rakodhatták fel az ellopott köveket...

Dzsó kezébe temette az arcát, és hangosan felnyögött.

-Azt akarod mondani, hogy azért süllyedt a torony, mert valaki lopta az alapanyagot? Ki lenne ilyen hülye és... –mondta Seligen, majd hirtelen elhallgatott.

-Ki ne mond... –nyögte Dzsó.

Kínos csend telepedett a gyémántok apró társaságára. A gyémántok óvatosan hátrálni kezdtek diplomatájuktól. Dzsó halántékán kiduzzadtak az erek, és szemhéja remegni kezdett az idegességtől.

-Hmmm, azt hiszem, én nekiállok és betemetem az alagutat. –mondta Galmuszk, és gyorsan dolgára sietett.

Seligen szemei kétségbeesetten cikáztak körbe, majd hirtelen megragadta fő szolgája Teddy karját és vállból letépte azt.

-Jajj Teddy, már megint hogy nézel ki? Gyere, haza kell mennünk, visszavarrni. –mondta, és szinte már futva távozott.

Damage még egy darabig kettesben maradt a néma Dzsóval, keresve a menekülési utat, majd hirtelen felkapta a fejét.

-Ó, már ennyi az idő? Mennem kell megetetni a kecském...

Zzzz... Hé Géza, azt hiszem megvan a biztosíték ami kiment... kicserélem, vigyázz hogy be ne kapcsold az áramot!... Mit mondtál?... Hogy ne KAPCSOLD BE AZ ÁRAMOT!... Jah, ok!....ARGGGHHHH!

A villanyszerelőkre kegyelettel emlékezünk, és most valami egészen más!

Auuu a fejem… mi történt tegnap éjjel? Nem kellett volna kevernem… Jobb ha megjegyzem, hogy a lila töményet nem jó a zöld cuccal keverni, ha már lyukat mart a pohár aljába. Na jó, hol vagyok? Ehhh… a kiégett rész… Haha… marha vicces itassuk le Dalent, és hozzuk ki az isten háta mögé… barmok… Na jó, ideje hazamenni. Hé! Hol a gyűrűm? Valaki lenyúlta a gyűrűmet! Meg a nyakláncom, meg a köveim, meg a… Nyugi Dalen, gondold végig, mi az ami hiányzik. Lássuk csak… lélekenergiakristály… oda az összes… no nem baj, majd kifacsarom az egyik dögöt… apropó… ahhh bazz, elcsatangoltak a semmirekellők. Na jó, vissza a leltárhoz… kövek… nuku… nem baj, úgyis csak a zsebem húzta. Páncél… zero… úgy is akartam már venni egy másikat, nagyon dörzsölt. Fegyver, pajzs… pahh… én varázsló vagyok, fasza gyerek megvagyok nélküle is. Pajzán mirgmintás alsógatya… A ROHADT SZEMETEK! Ez volt a kedvencem! KITAPOSOM A BELÜKET HA ELKAPOM ŐKET! ARGGGHHH!

Na mindegy, legalább meghagyták a faja kis csuklyámat… tudtam hogy érdemes volt megátkoztatni, hogy mindenkinek viszkessen a feje aki felveszi. A Tetves Rozi meg nagyon jutányos árért megcsinálta… a biztonság pedig megér egy kis vakarózást. Uhhh… nagyon másnapos lehetek, máris megszuszogósodtam. Nagyon nem vagyok formában… ideje egy kicsit gyúrni. Na emelgessük azt a sziklát… Hannnggg… HANNNggggggnnn… Na még egyszer! HANNNNNNGGGGNNNNNNNNTrrrrrbbbbrrrrr… hoppá… talán mégis jobb, hogy most nincs rajtam a kedvenc alsóm.

Kezdek kajás lenni… vadászni kellene valamit. Ahhh, ott egy vérmedve, abban van elég energia, hogy megérje vacakolni vele. Csak előtte kell koncentrálni a spektra izére… vagy mire. Hogy is volt? Egyet előre, kettőt hátra… nem… egy sima két fordított? Neeem, az sem. Ah mindegy, majd legközelebb eszembe jut. Ehh, közben kiszúrt… de egy buta állat, azt hiszi, mert fegyvertelen vagyok simán megehet. Na most fog nagyot nézni! Ezt kapd ki Maci-Laci! BAN-KAI!... őőőő… nem ez volt… jah tudom már! TAJU KAGE BUNSHIN NO JUTSU!... ez sem…ÁÁÁÁÁÁHHH… ÜL! ÜL!....IÁÁÁÁ… NE AZ ARCOM! NE AZ ARCOM!... GRÁÁÁÁ…. ROSSZ MACI! ROSSZ MACI!....ÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁ…..

Auuuu… bakter ez nagy égés volt… még jó hogy nem látott senki… úgy látszik igaz, hogy a medve csak megrágcsál ha halottnak teteted magad… na találjunk haza… Abssz… áuu… ki volt az a barom állat, aki itt hagy egy csontvázat pont a puszta közepén, hogy felbukjon benne az ember… na mi van Ropi? Kifeküdtél a napra sápadni? Mi van nálad? Egy bizogány… faja… ugye nem gond ha kölcsön veszem… kösz, haver vagy. Mrrr… ehh, még mindig kajás vagyok… talán megint meg kellene próbálni valamit vadászni… de ezúttal elég ha valami kisebb is az… mondjuk egy egér. Hmmm… valamiért olyan fura érzésem van, olyan… hogy is mondják egy Dézsa Húst érzek? Ahh… biztos attól a zöld cucctól van, majd elmúlik.

„Méghogy hagynak napokig ácsorogni a kapu előtt... na majd megmutatom nekik. Nincs rájuk szükségem...” Dünnyögött Dalen az orra alatt. „A cuccaim meg kidobták a szemétdombra... pofátlanság... de legalább meglett a pótköppenyem... meg a pótnadrágom. Tudtam hogy érdemes azokat is megátkoztatni Rozival. ÁÁÁÁGGGHHH.... HOGY AZ ANYÁD!” Üvöltött Dalen, és dühösen behajította a kalapácsot a bokrok közé miközben sajgó ujját szopogatta.
„Ah, csalán... remek... na mindegy, majd kiszedem később.” Motyogta miután lenyugodott és a kalapács keresésére indult. „A lényeg, hogy kész az új házam!” Vigyorgott a csuklyája alatt, miközben büszkén szemlélte művét. Vannak emberek, akiknek olyan az ábrázata, hogy „csak egy anya szeretheti”, ha Dalen új háza ember lett volna, akkor ezt a kifejezést a homlokára írhatták volna. Az építmény egy fél méterszer fél méteres tákolmány volt, ami nyikorogva ingadozott a gyenge szellő hatására.
„Hmm, talán mégis kellene egy pár mesterember.” Motyogta Dalen ahogy a kezében maradt kilincset nézte. Némi szöszmötölés után és sűrű káromkodások közepette Dalen sikeresen megtalálta a kalapácsát, majd egy táblát kezdett a földbe verni nem messze az úttól.

***ÉPÍTŐMUNKÁSOKAT KERSEK GRANDIÓZUS VILLÁM FELÉPÍTÉSÉRE. SZERETETTEL VÁROK MINDEN OLYAN ZÖLD VÉGZETURAT, AKI KÍNJÁBAN MÁR NEM TUD MIT KEZDENI AZZAL A RETEK SOK LE-VEL AMI NEKI VAN, ÉS SZIVESEN RITTYENTENE NEKEM VALAMI KOMÓTOS HELYET AKADÉMIÁVAL MEG ILYESMIKKEL.
UI.: NEM VAGYOK KIREKESZTŐ TÍPUS, MÁS HORDA TAGJAIT IS SZIVESEN LÁTOM, DE A VÁLTOGATÁST AZT FIZESSÉK MAGUK.

JELENTKEZNI A „TÁPOLJUK DALENT MERT AZ VICCES” JELIGÉRE LEHET NÁLAM.***

„Remek, akkor most nincs más dolgom, csak várni a munkásokat.” Mondta Dalen és leült egy kőre bizakodva szemlélve az utat.

„Hahá! Nesze neked rohadt csalán! Ilyen a Dalen féle bio-gyomírtó! Érzdet ahogy marja a gyökered? Pusztulj! PUSZTULJ! HAHAHA...ÁÁÁÁÁGGGHHH! Támadsz genyó?!” Hallatszott a bokrok közül ahonnan nemsokára egy csuklyás végzetúr kászálódott elő a nadráját igazgatva és az ágyékát vakarászva. „Na majd adok én ennek a rohadt gaznak...” Morgolódott magában, majd felpillantott, mert valami eltakarta a napot. Dalen tekintete egy pár bakancsra szegeződött, ami egy végzetúrban folytatódott... és folytatódott... és még mindig tartott a pasas. A vörös bőrű, hegyes fülű szarvas idegen a nemrég felállított táblát szorongatta a kezében.
„Maga keresett napszámosokat főnök?” Jött a kérdés. A fekete csuklya alatt fekvő félholdként villantak elő a széles vigyorban sorakozó fogak.
„Persze, gyere fiam megmutatok mindent.” Karolt Dalen nyájasan az idegenbe és kezdte el szerény hajléka felé vonszolni.
„Sör van? Tuggya főnök nekem kell a nagy melegben. -50 fok fölött kötelező a védőital.” Érdeklődött a vörös idegen.
„Hogyne, hogyne... amúgy dolgoztál már tervrajzról?”
„Akkor megeggyeztünk főnök, mutassa azokat a terveket.” Felelte vidáman a nagy vörös végzetúr, és barátságosan hátbaveregette újdonsült munkaadóját. Az első csapástól Dalen úgy elszállt, mint a túlfeszített befőttesgumi. Esését arcal tompította, majd nagy reccsenéssel tarkóbol kinyomta magát és talpra fordult.
„Ha!” Merevedett Dalen harci pózba, mintha mindenre fel lenne készülve. Valójában viszont teljes bénulásról volt szó, az elszenvedett gerincsérülések miatt.
„Na, itt vannak a tervek.” Mondta Dalen miután Zaor (igen a nagy vörös muksónak neve is volt) segítségével az összes csigolyája visszakerült az eredeti helyére. „Itt lesz a főbejárat... ezek a hálószobák... ide jön az akadémia... ez pedig a kisállatsimogató... itt a medence, itt pedig én ahogy a medence szélén iszom az italom miközben ez a két bikinis csaj masszíroz. Menni fog?”


Dalen egy nagyobb sóderkupacon üldögélve iszogatta a sörét, miközben nézte ahogy Zaor vakol. A munkák remekül haladtak, már két emelet főfalai készen voltak, és ma reggel álltak neki a harmadik szintnek. Dalennél és Zaornál remekebb párost nem látott még az építőipar. Zaor fél kézzel emelgette a hatalmas köveket, Dalen pedig folyamtosan jótanácsokkal látta el.
„Jó estét önökbe... ha jól hallm, hogy önök kelesnek munkatálsak?” Jött egy vékony hang a bejárat felől.
Az új jövevény még Dalennél is fél fejjel alacsonyabb volt, rövid fekete haja csillogva lapult a fejéhez, és állandóan hunyorgott és vigyorgott egyszerre, pedig háttal állt a napnak. A fiatal végzetúr fekete szövetnadrágot és hozzá illó zakót viselt fehér ingen, nyakában egy apró csokornyakkendővel.
„Nevem Lí... Mistel Lí.” Mutatkozott be, jobb keze mutatóujjával az égre mutatva, és hüvelykujját hátrafeszítve. Bal kezével pedig a jobb könyökét tartotta.
„Hello.” Vigyorgott Dalen. „Gyere bátran van elég munka itt mindenkinek.”
„Na gyere öcsi, segíts egy kicsit.” Mordult Zaor mélyen reszelős, de majdnem barátságos hangján, és egy kefnivel mellbedobta a szerencsétlen MrLE-t.
„Hmmm, nem vagyok biztos benne, hogy nagyon feküdne neki ez az építkezés dolog.” Motyogta Dalen, ahogy nézte a hátára fordított teknősbékaként kapálózó és fuldokló végzeturat.
„Na gyere keresünk neked másik munkát.” Segítette fel Dalen újdosnült beosztottját miután Zaor levette róla a kefnit.
„Tudod mit? Te leszel az új kertész. Látod azt a szép zöldellő pázsitot?” Kérdezte Dalen, ahogy kedvesen átkarolta MrLE vállát.
„Hol? Azon az áthatolhatatlan csalános, tövises, folyondáros, bokros részen túl?” Kérdezte MrLE elhaló hangon.
„Hajrá, menni fog.” Veregette meg másik vállát Dalen. „Munkára fel!” Mondta és a kezébe nyomott egy sarlót.
Dalen nézte egy darabig, ahogy MrLE eltünik a bokrok között, majd felhangzott az első nyüszítés.
„Ahhh, ez a sok munka, a mendzsemelés, meg a karikáció.” Sóhajtott Dalen ahogy visszament a saját kis sóderkupacához. „Hé! Ki dugta el a söröm?”
Válaszként egy hosszú, öblös böfögés jött Zaor irányából. „Tetszik tudni, főnök úr, kérem alássan, a szerződésembe benne vagy, hogy az óránként egy rekszer sör jár nekem.”
Dalen pislogott a csuklyája alatt és oldalra sandított ahol Zaor 15:30-as rekesze érintetlenül állt.

A nap már lemenőben volt, mikor Zaor elkezde magáról leszaggatni a ruháit, mert szent meggyőződése volt, hogy azok valójában vérszívó parazita szörnyek. De Dalen nem volt meglepődve. Amikor pedig a vörös óriás kiált a félkész épület legtetjére, hogy közölje az egész világgal, hogy márpedig ő a Gyíkkirály, és ezentúl minden élő és élettelen dolog legyen szives ezentúl őt imádni Dalen teljesen helyesen járt el: a kőműves mögé lopakodott és egy szívlapáttal teli erőből tarkón vágta. Zaor három emeletnyi zuhanás után minta a gerely úgy beleállt egy kupac sóderba, majd kicsit megremegett és elterült.
„Semmi baj fiam, majd kialussza. Nem mindenki bírja a spéci gombás sört.” Mondta Dalen a rémülten pislogó MrLE-nek, és eldobta a törött lapátnyelet.

„Báttya!” Üvöltött be Killer a konyhába. „Miva’?” Jött a válasz a távolból. „Valaki keresi, gyűjjön!” Bentről némi szöszmötölés majd hatalmas csörömpölés és hangos szitkozódás hallatszott, majd újabb csörömpölés és tányérok és fazekak gurultak ki a küszöbön.
Nemsokára Dalen botorkált ki, bal lábán egy gyanúsan slattyogó fazékkal. „Talán ideje lenne már mosogatni.” Motyogta, és kikászálódott a napfényre. Körbenézett, de nem látott semmit. A helyzet némiképpen javult miután levette a fejéről a rászorult bográcsot, de továbbra se látott senki új arcot. „Hé fiúk! Ki a franc keresett?” Üvöltött fel az állványra, ahol Zaor és Killer a két tagbaszakadt kőműves sörözött.
„Lét vagy életet!” pattant elő egy fekete köpenyes figura az árnyékból. Dalen szopránhangon felsikoltott és hátraszökkenve egy elgurult sörösüvegre lépett. Ahogy kapálózva hátrazuhant a fazék lerepült a lábáról, egyenesen az idegen fejének. A fekete ruhás alak egy elegáns mozdulattal kettévágta a fémedényt, viszont annak tartalma egyenesen képen találta és szinte teljesen beborította.
„Haha! Ezt pont így terveztem!” Pattant talpra Dalen.
„Mi ez a förtelem?” Kérdezte a görnyedten köhögő és öklendező idegen.
„Hmm, nem is tudom…” Vakarta a fejét Dalen. „Hé fiúk ki főzött a múlt hónapban?” Kiáltott fel a munkásoknak, mire Zaor hanyagul felemelte bal kezét, mivel a jobbjában a sör volt, amit ivott.
„Akkor sárgaborsó, sajnos ez az egyetlen amit nem éget teljesen oda.” Válaszolta Dalen vidáman.
„Azt hiszem, mindjárt hányok.”
„Csak nyugodtan, ahol jól esik…” Veregette meg Dalen barátságosan az öklendező figura hátát. „Te is a hirdetésre jöttél? Remek… akkor ha befejezted megmutatom a kérót.”

„Mint láthatod ez a remekbe szabott építmény az átokpiramis. Nyolc emelet magas, és szinte érezni a belőle áradó enyészetet.” Mutatta büszkén az egyik építményt Dalen az újoncnak.
„Bocs, hogy közbeszólok főnök, de ez a szennyes.” Jegyezte meg halkan Zaor.
„Akkor hol a piramis?” Nézett fel az óriásra Dalen.
„Hááát valahol alatta, hisz úgyse használjuk mostanság.”
„Igaz…” vonta meg a vállát Dalen. „…ami pedig a lélekpajzsot illeti.”
„…az most nem működik főnök.”
„Ne mond már… alig jön erre valaki, hogy megtámadjon minket.”
„Én se értem főnök, biztos valami más távol tart mindenkit.”
„Mehetnénk tovább?” Kérdezte a sötét ruhás újonc, kezét szorosan arca elé szorítva, miközben megpróbálta megdönteni a lélegzet visszatartás rekordját.

„Ez pedig itt a remekbe szabott kristályosítónk… hát nem egy lélegzetelállító látvány, ahogy ezernyi színben tündököl amint a nap sugarai megtörnek…Mi van már megint? Miért zavarsz mikor megszállt az ihlet? Ilyen remekbe szabott metronómát rég mondtam!” Förmedt Dalen Zaorra, amint az a vállát böködte.
„Mi? Az?! Az a disznóól a kristályosító? Akkor mi ez a csillogó, ezernyi napszínben…” Tárta Dalen szélesre a karját a hatalmas üveghegy előtt. Válaszként egy mély, öblös böffenés hallatszott az állványzatról, majd Killer egy újabb üres üveget dobott a halom tetejére.
„És miért nem haladtok azzal a vacakkal?” Hörögte Dalen magából kikelve.
„Nyugoccság van főnök. Nem olyan eccerű az. Nehéz beszerezni hozzá a kavicsot az a helyzet.” Mentegetőzött a vörös óriás.
„Ebben talán tudok segíteni.” Jegyezte meg egy sejtelmes mosollyal a sötét ruhás idegen.
„Remek! Látod, ilyen emberekre van szükségem… ehh… ki is vagy te?”
„Nevem Zuiichi Oni.” Hajolt meg illedelmesen az új jövevény.
„Ah, Zui! Remek, na gyere, megmutatom a kertet!” Csapott a másik hátára Dalen és elkezdte a ház mögötti dzsumbuj felé vonszolni.

„Nah ez a kertem, ez meg itt a kertészem Lí… aki éppen… vérrel keni be a falakat… és bélfüzéreket aggat fel… He Lí! Mi a rossznyavaját csinálsz?”
„Szép napot Dalen főnök, ész magának isz kedves idegen.” Hajolt meg mélyen Mr. Lí. „Ez lenni dlakón… hozni szok szok szelence… kell dlakón vél a jó közélzethez… ezt tanítja feng-szui mesztel.” Magyarázta a kertész.
„Hát igen, ez aztán tényleg remek fing-sui… már csak a szaga alapján is. Bazz… most meg mibe léptem.”
„Oh, Dalen főnök lépni dlakón-gyomol hozni szok-szok szelence és gazdaszág.” Vigyorgott Mr Lí.
„Aha… na Zui, ezek vagyunk mi. Érzed otthon magad, tedd magad hasznossá, én meg megyek és lecserélem a csizmám, mert ez a cucc lassan lyukat éget rajta.” Monda Dalen és elsietett.

„Micsoda!!!!” Rázta meg egy kiáltás az egész házat. „Nincs tiszta zoknim???”
„Ez már aztán tényleg tűrhetetlen, még hogy nincs tiszta zokni… még ilyet…” Morgott magában Dalen ahogy egy újabb táblát állított fel az előző mellé.

***UGYANITT HÁZVEZETŐNŐT KERESÜNK. FŐZZÖN, MOSSON, TAKARÍTSON, VASALJON ÉS VIGYE VISSZA AZ ÜRES ÜVEGEKET A KÖZÉRTBE! AMIT NYÚJTUNK, KOSZT, KVÁRTÉJ ÉS ELEGENDŐ MUNKA.

JELENTKEZNI A „HÁZIMUNKA AZ ÉLETEM CÉLJA” JELIGÉRE LEHET SZINTÉN NÁLAM.***