Felhasználónév: Jelszó:
Oldal: 1
Szerző
Topic neve: Egy fejvadász jegyzetei
kedvelt tagKyronFérfi
Végzetúr mester
290 hozzászólás
Profil megtekintése
Egy fejvadász jegyzetei
1. hozzászólás - 2009.01.17. 14:23:03
A kelő hold fénye megcsillan a két meztelen pengén. A két árnyszerű alak hangtalanul néz farkasszemet. Nincs üdvözlet, nincs fenyegetés. Mind a ketten tudják, miért vannak itt. Végzeturak. Tudják egyikük emelt fővel távozik, a másik a porba sújtva fog magához térni üresen, lélekenergiától megfosztva.
A tekintetek csapnak össze először. A köpenyes alak - aki körül árnyékok táncolnak - nézése a pokol legmélye. Ellenfeléé izzó láva. A izzás azonban lassan alábbhagy. Tulajdonosa érzi, ma számára rossz hold kelt fel. Ellenfele tekintete beborítja, magába szívja az ő izzását. De nem adja fel.
Az összecsapás gyors és kegyetlen. Varázslatok szállnak a levegőben és kétszer csókolóznak össze a pengék. A harmadik csók vörös. A izzás a szemben elhalványul. A test tompán puffan.
Tücsökciripelés és madarak éneke szál a szélben. A porba sújtott test megmoccan.
A feje majd szétreped, szájában a vér ismerős ízét érzi. Utálja ezt az érzést. Nem először és tudja nem is utoljára történik meg vele, de ezt megszokni nem lehet. A bosszúszomj keserédes érzése terjed szét testében és a hirtelen haragtól teljesen magához tér. Fel akar tápászkodni, de végtagjai nem engedelmeskednek. Mi történ vele? Ennyi idő alatt testének regenerálnia kellett volna magát. Nagyobb sérülésekből is épült már fel.
- Ne próbálkozz, nem először csinálom. – szólalt meg mögötte egy hang.
Nagy nehezen arra fordította a fejét és meglátta utolsó ellenfelét, aki mintha az árnyékból növesztene magának testet.
- Mit akarsz tőlem? A lélekenergiám a már a tied, többet nem tudok adni. Ugye nem akarsz megölni? Azt nem teheted! Ismered az egyezményt! Társaim különben is apró darabokra szaggatnának! Engedj el hallod! Ha nálam lenne a fegyverem, véged lenne! Több százan gondolták azt mint te, és véres fejjel kotródtak el!
- Ha ekkor harcos vagy miért félsz? Szövetséged nagyjai mögé bújsz? Gondoltál volna akkor erre amikor más, nálad gyengébb ellenfelek vérét ontottad! Most elérkezett a BOSSZÚ! A lecke, amit mindenki előbb utóbb megkap.
A kard ezüstös ívet húzva maga után csap le áldozatára.
- Neeeeeeeeeee!
A földön fekvő alak kötelei meglazulnak majd a lehullanak.
- Régen én is ilyen voltam. Hosszú utat kellett megtennem, hogy felismerjem és megismerjem magam. Most neked próbálok segíteni, hogy utad könnyebb és rövidebb legyen. Hallgasd meg történetem!
http://vegzetur.wikidot.com/ - Keress, találj, fejlődj!
Küldetések, tárgyak, épületek, szakértelmek... Minden egy helyen!

Kyron, Sárkány Testvériség, Gyémánt horda(V1)
Ghal'kyron, Ködkapu Strázsái, Zafír horda(V3)
Pontszám: 8.55
kedvelt tagKyronFérfi
Végzetúr mester
290 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy fejvadász jegyzetei
2. hozzászólás - 2009.01.17. 14:23:58
"Az Ellenség pusztulásakor a harc hirtelen ért véget. A Galetkik végre fellélegezhettek. Mi a Gyémánt hordába tartozó Draconus rend gyilkosai hirtelen nagy ürességet éreztünk lelkünkben. Eddig csak a gyilkolásnak éltünk és akkor éreztük magunkat jól, ha a gonosz Ellenség vérét onthattuk. A többi horda féltékenyen nézte sikereinket, de sohasem látták szemünkben azt a fájdalmat, mikor egy-egy küldetés elvégzése után mindig kevesebben tértünk haza. A háború után utálatuk még nagyobb lett és kirekesztettnek éreztük magunkat. Csak egymásban bízhattunk, egymásra támaszkodhattunk. Bár éreztük az ellenszenvüket, mi bízni akartunk bennük. Itt követtük el első hibánkat.

Egy nap küldöttség érkezett rendünk nagymesteréhez, azzal a kéréssel, hogy segítsenek átfésülni egy régi romot, ahol talán még az Ellenség lapulhat. A Nagymester a bizalom jeleként saját maga vezette a különítményt és a rend legjobbjait, vitte magával.
A romokban azonban nem az Ellenség, hanem a többi horda néhány egyesített klánja lapult. Ami ezután következett, nem harc, hanem mészárlás volt. Nagymesterünknek azonban a harc hevében is tiszta maradt a feje. Észrevette, hogy néhány nagyobb hatalmú Galetki tüzeli fel a többieket. Ekkor hívott oda magához:
- Kyron! Az őrület tüze lángol ellenfeleink szemében! Ez a tűz elhamvaszthatja az egész Galetki civilizációt! Menj! Gyűjtsd magad köré a rend túlélőit és állítsátok meg az Őrületet! Tisztítsátok meg a káosztól és követőitől földünket!
Bár eddig sohasem mondtam ellent neki, a harc azonban feltüzelt ifjú lelkem lángolt így nem bírtam magamban tartani, amit a szívem diktált.
- De miért Nagymester? Én csak porszem vagyok hozzád és a többi mesterhez képest! Küldj mást és engedd meg, hogy én utolsó csepp véremig melletted harcolhassak és ha kell essek el ahelyett, hogy gyáván megfutamodjak!
A tekintet, ami ekkor rám vetült, egyszerre égette és dermesztette meg lelkemet. Egy örökkévalóságnak tetszett az a néhány szívdobbanásnyi pillanat amíg meg nem szólalt.
- Tanítvány! Ellenkezni mersz Mestered parancsával? Nem adtam választási lehetőséget neked! Utasítottalak és te engedelmeskedsz!
Fejem lehajtottam és most nem a harci láztól, hanem a szégyentől égett az arcom. Kezemből kiesett a kard, térdeim megrogytak. Halálvágy fogott el. Ezzel a szégyennel nem élhetek tovább.
- Állj fel tanonc! – a jég a hangban felolvadt, a tűz alább hagyott – Az önfeláldozás nemes dolog, de ha van más kiút, válaszd mindig azt. Gyermekkorod óta nevellek, láttam, hogyan lesz a fiúból férfi, a törékeny nádszálból hajlékony fűzfa, a makacs gyermekből engedelmes tanítvány. Képességeid messze túl mutatnak jelenlegi állapotodon, még nagy jövő áll előtted. Mi már öregek és megkeseredettek vagyunk, benned még ég a remény lángja. Menj és növeszd e lángot máglyává, mely magához vonzza azokat, akik ugyancsak reménykednek még. Menj és ne törődj a múlttal, neked a jövő a célod! Ne felejtsd el, tanításaimat és járj szerencsével, fiam…
A következő pillanatban már a harc sűrűjében tombolt, minden csapása vért fakasztott, de hullt saját vére is.
A csatatérről nehéz volt kijutni, de rendünk legjobbjai életüket adták a célért. Mint egy lázálom, úgy él bennem a menekülésem. Jó pár sebet szereztem magam is és rohanásom közben nem volt időm, testem fájdalmával törődni. Szerencsémre senkivel és semmivel nem találkoztam miközben erődünk felé botladoztam.
Mikor megérkeztem már nemcsak a testem, hanem a lelkem is romokban hevert. Romokban, mit hajdani erődünk is. Az ezernyi emlék, mely ehhez a helyhez kötődött Vortexként csapott lelkemben és a harag parazsa tűzviharrá nőtt bennem. A fájdalom és harag oly erővel zúdult rám, hogy nem bírtam irányítani testem, ami szabadjára engedte ősidőkből örökölt erőmet és a környék összes élőlényéből kiszívtam a lélekenergiát. A körülöttem lévő növények elszáradtak, az állatok elpusztultak, sőt még a talaj is terméketlenné vált, őrök emléket állítva ezzel hatalmas bűnömért.
Hogy mennyi ideig feküdtem öntudatlanul nem emlékszem. Ruhám cafatokban lógott rajtam, de testemen a sebek – más lélekenergiájának köszönhetően – teljesen beforrtak. A harag és a fájdalom helyét most az üresség vette át. Reményt vesztve járkáltam a romok között, a halott emlékek között.
Az üresség ködén azonban egy apró reménysugár hatolt át és végre magamhoz tértem. Valami változás történt környezetemben. Ezt csak a belém nevelt ösztönök jelezték, nem tudatosan figyeltem oda. Hátrahagytak alakit a támadók? Egy hóhért, aki elvágja a sebesültek torkát? Egy szörnyű vigyor ült ki képemre: most a hóhért fogják akasztani. Nem nyúltam fegyveremhez, puszta kézzel akartam végezni vele. A romokat kihasználva próbáltam becserkészni áldozatomat. Érzékszerveim iszonyatosan kiélesedtek izmaim az összenyomott rugó erejét hordozták. Egy kavics csikordulását halottam meg magam mögött. Azonnal ugrottam. Ez menthette meg életem. Egy buzogány csapódott be arra a helyre, ami az előbb még rejtekhelyem volt. Egy második szaltó, egy tőr pattan le falról nem messze a fejemtől, de ez nem onnan jött ahonnan a buzogány. Ketten vannak! Hasít belém a felismerés. Itt nem megyek semmire a kitéréssel, támadnom kell! A magamban hordozott mágikus energiákhoz nyúlok, és egy varázslat röppen ki előrenyújtott kezemből. Bár csak figyelem elterelésnek szántam, a halk hördülés mosolyt csal az arcomra; Nem vagy elég gyors barátom! Rögtön a másik irányba lendülök, és amikor egy árny vetül rám a magasból, elindítom az egyik legerősebb ütésemet.
Az egész karom belereccsen a találatba, a kín villámként cikázik át egész testemen, de követi egy másik kínvillám, ami az arcomból indul ki. A fájdalom elvakított, a harag magabiztossá tett. Csak a támadásra koncentráltam, aminek a jutalma egy vágás az arcomon, az államtól egészen a homlokomig. Vér csurog a szemembe, ezért gyors megrázom a fejem és körülnézek.
A szemembe csorgó vér zavarja meg látásom, vagy lázálmok gyötörnek? Alaposabban megnézem támadóimat. Akit a varázslatom talált el a kezével törölgeti kormos arcát és a korom mögül két áthatóan kék szempár, villan rám. A tőrös támadó – nagydarab galetki, agyontetovált vállainak szélessége a trollokat is megszégyenítené. – a fal mellől tápászkodik fel, mellvértjén horpadás, az öklöm nyoma.
Kékszem? Silicho?
Az ő szemükben is zavar és meglepődés látszik. Ám a zavar hirtelen örömmé változik, amikor hirtelen felismerjük egymásban a régi barátokat, társakat.
Kékszem kapcsol a leggyorsabban, hiába az évekből származó tapasztalat mellette szól.
- Kyr? Te hogy kerülsz ide? Mi azt hallottuk mindenki meghalt, aki elment a Nagymesterrel!
- Azt hittük, mi vagyunk az utolsók a Rendből – folytatja Sil.
- Nem téved egyikőtök sem. Ti vagytok az utolsók, és mindenki meghalt, aki a Nagymesterrel tartott. Én is már halott vagyok, meghaltam, amikor a többiek feláldozták magukat értem.
- Mi történ Kyr? Miért éppen te jötté vissza?
Röviden elmondtam a történteket, társaim csendben hallgattak, csak a szemükben gyulladt ki ugyanaz a láng, ami még nemrég az enyémben is égett.
- Veled vagyunk barátom, – tette a vállamra a kezét Sil – veled és a Renddel örökké! Megbosszulunk mindenkit, minden társunkért százak fognak elpusztulni!
- Mit bosszulunk meg, egy nagy romhalmazt? – ordítottam rá dühösen és leráztam magamról a lapátnyi tenyerét - És hogyan? Hárman vagyunk ezrek ellen! Földönfutó koldusok lettünk! Ráadásul még egyikünk sem lett teljes tagja a Rendnek! Egyszerű tanoncok vagyunk!
Kirohanásomat egy ütéssel erősítettem meg a falom, amitől egy újabb fájdalom hullám száguldott végig testemen de a fal egy rész is leomlott.
- Látod Kyr, ha jó helyen találod el, egy kis ökölcsapástól is falak omlanak össze. – szólalt meg a ritkán de akkor bölcsen szóló Kékszem – A tudás magja bennünk van. A mesterek már több éve ápolták, nevelgették ezeket a magokat, melyek most bár kényszerből, de csírba indultak.
Csendben álltunk egymás mellett, körben, leomlott rendházunk egykor legnagyobb termében. Előrántottam tőrömet és végighasítottam tenyerem. Tovább adtam a tőrt Kékszemnek, aki ugyanígy tett, majd Sil következett. Tenyereinket összefonva egy fogadalom hagyta el ajkunkat:
"Testemet és Lelkemet felajánlom a Káosz elleni harcnak és megállítom az Őrületet, még akkor is, ha halálomat lelem a harcban"
- És most merre? – tette fel a mindenkit, gyötrő kérdést nagydarab barátom.
- A hegyekbe. El kell bujdosnunk egy időre, amíg el nem ül a por társaink sírja felett.
Három alak olvadt bele az egyre sűrűsödő homályba. Három szakadt, véres alak, akik elvesztették múltjukat, de a jövőjüket a saját kezükbe vették."
A hozzászólást Kyron módosította 2009.01.18. 07:31:20-kor
http://vegzetur.wikidot.com/ - Keress, találj, fejlődj!
Küldetések, tárgyak, épületek, szakértelmek... Minden egy helyen!

Kyron, Sárkány Testvériség, Gyémánt horda(V1)
Ghal'kyron, Ködkapu Strázsái, Zafír horda(V3)
Pontszám: 8.60
kedvelt tagKyronFérfi
Végzetúr mester
290 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy fejvadász jegyzetei
3. hozzászólás - 2009.01.18. 22:10:12
Hűvös szellő fújdogál az égig érő örökzöldek között. Vihart jósol, ami itt a hegyek között halált hoz arra, aki botor módon nem húzódik biztonságos helyre, aki ki meri hívni maga ellen a hegyeket és a közöttük sokszor tomboló szelet.
Hárman mégis e hegyek között lépkednek. Lételemük a kihívás, őseik vérén keresztül ivódott beléjük. Ez hajtja őket szét, a szélrózsa minden irányába, ez nem hagyja nyugodtan üldögélni őket otthon a tűz mellett és ez, amiért oly sok vér folyt már erre a sok mindent átélt földre.
Mindhárman prédára lesnek. De nem ugyanarra…
A hajnali harmatcseppek nagyobb zajt csapnak, mint a sötét ruhában lévő alak léptei. A káoszkígyó bőréből készült csizmája nem csak elnyeli lépteinek a neszét de biztos fogást talál bármilyen talajon is. Árnyékvértjének lemezeit a robbanó hüllő rugalmas bőrére erősítették rá olyan mesterien, hogy bárhogy mozduljon is, sohasem koccannak össze, felfedve viselőjüket. Hátán, térdig érő köpenyén kívül, egy szabja markolata, és keresztvasa lóg ki, szorosan a testéhez erősített tokból. Arcára - régi rendjének titkos receptje alapján – festéket kent, ami elfedi bőre csillogását, de még ez sem képes elfedni azt a szörnyű vágást, ami a jobb homlokából indul és az orrnyergét keresztül az állán ér véget.
Lélegzete oly mértékben lelassult, hogy ha valaki most lenne olyan botor, hogy megnézze, halottnak vélné. De nem is tévedhetne nagyobbat. A mozdulatlanság kitörni akaró vulkán erejét rejti, a legkisebb változásra is pillanatok törtrésze alatt reagálna. Vadászik. Nem élelemszerzés céljából állatra, hanem megbízásból egy másik végzetúrra.
Szeme – amely sok szörnyűséget látott már – alaposan megfigyel minden apró részletet.
A másik tőle lejjebb egy szikla mögött lapul. Fényes páncélja, jól karbantartott fegyvere és izmos testalkata mutatja, hogy nem akármilyen harcos. Fegyverét nem vonta ki, és már jó ideje meg sem mozdul, - pedig a hideg biztos beleitta már magát a csontjaiba – ez mutatja, hogy nem kezdő a szakmába bár ez egy kicsit elbizakodottá teszi.
A harmadik mélyen alattuk a völgy mélyén kereste zsákmányát. Bár első ránézésre ügyesen lopakodott és mozdulatai is nagy ügyességről árulkodtak, a szakértő szem egyből észrevette az űzött vad apró kapkodó mozdulatait, a fáradság miatt ellépett lépéseket. A felszerelése is viseletesnek tűnt, kopott láncing, tőr kopott hüvelyben és ruhája is kiérdemelte már a pihenést a szekrény mélyén.
Egy pillanatra megmerevedett. Mozdulatlanná vált, mint a vad, mikor ragadozót érez a közelben. Szeme végigcikázik a sziklákon, de nem lát semmilyen veszélyt, így lassan továbbindul. Ahogy megmozdul, egy árny vetül rá! A mellette lévő óriás fa lombja közül egy óriás pók ereszkedik szélsebesen a talaj felé, ezüstös szálat húzva maga után. A harcos valamelyik régi isten kegyeltje lehet, mert hajszálnyival kerülték el a méregtől csepegő rágók. A meglepetés előnye a póknál volt, de elszalasztotta, és most a végzetúron a sor. A tőr már a kezében villog és az előbbi fáradt mozdulatait meghazudtolva egy hatalmas ugrással a pók hátára ugrik. Az óriási állat tudja, hogy ebből baj lehet. A fénylő pókfonál után kap lábaival, és mászni kezd vissza, biztonságot adó menedékébe. A préda azonban nem hagyja magát, az egyik vaskos szőrben megkapaszkodva a pók hátán marad és egy gyors mozdulattal tövig mártja pengéjét a pók testébe. Furcsa, alig halható de egyben fültépő hang hallatszik. A tőr pedig csak jár a harcos kezében nem egyre több ragacsos vért folyatva a csatatér helyére. Vagy tucat szúrás kellett ahhoz, hogy az állat végül feladja. Mozdulatai először szaggatottá válnak, majd végleg megmerevednek. A test a föld felé zuhan, a prédából lett vadász az utolsó pillanatba ugrik le áldozatáról és egy gurulás után, fél térdre érkezik. Csak most látszik, mennyit kivett belőle a harc. Jó pár percig ugyanabban a pózba merevedik, ahogy földet ért. Majd hirtelen felnéz, és az áldozatához vánszorog. Mohón nyúl a kimúlt lény feje után. Mikor megérinti, teste ívbe feszül, kezéből kiesik a tőr, arcát az ég felé emelve diadalát az égbe kiáltja.
Fent a sziklákon a páncélos harcos megmozdul és a kardja után nyúl.
- Miért akarod elrontani az örömét? – szólal meg mögötte egy hang.
A mondat még be sem fejeződött, a kard már a kérdező felé száguldott. De csak egy köpenyt sikerül még tovább rojtoznia, viselője a kígyókat megszégyenítő fürgeséggel tért ki a penge elöl. Újabb vágás, ez a sziklákon vet szikrát. Ekkor villám hagyja el a harcos előrelendülő bal kezét. Ezt már nem bírja elkerülni a rejtőző alak, a villám a mellvértjének az oldalát találja el és lesodorja a szikla túlsó oldalára.
A harcos gyorsan megkerüli a sziklát, de ott hűlt helyét találja támadójának. Meglepődése csak egy szívdobbanásnyi ideig tart, de ez is sok volt. Egy penge élesen hideg vasát érzi a tarkójának nyomódni. Teste megfeszül, de egy hang megállásra kényszeríti.
- Miért akarod az én örömömet is elrontani? - a hangok kicsit préselve törnek fel a torokból, eszerint a villám hatása nem múlt el teljesen.
- Egyezünk ki döntetlenbe és hagyjuk békén egymást. – lihegett a harcos.
- Máskor talán elfogadom ajánlatodat, de ez a helyzet messze van a döntetlentől – mondta egyre szabályosabban lélegezve a másik – jelen esetben én állok a kard jó felén!
- Akkor vedd lélekenergiám és dicsekedj el szövetségednél, hogy milyen zsíros falat akadt a horgodra.
- Miből gondolod, hogy a lélekenergiád miatt vagyok itt?
A harcos teste hirtelen újból megfeszül de a szabja apró mozdulata után elindult apró vérpatak újra mozdulatlanná változtatja.
- Mi más érdekelne? Végzetúr vagy magad is, nekünk pedig ez a legnagyobb kincs! Vagy őskő kell? Van nálam pár kiégett, azt is magaddal viheted, és könnyen szerzek helyette újakat!
- Talán van egy jó rejtekhelyed, ahol tucatszám vannak kavicsok?
- Mit gondolsz! Nem vagyok én nyomorult elkorcsosult törpe! Ha kell valami, akkor elveszem mástól!
- Olyanoktól, mint az a fickó, lent a völgyben?
- Igen! Jó zsákmánynak néz ki! Most szívta tele magát és bár ügyesen küzdött, ellenem semmi esélye sincs!
- Nagyon magabiztos vagy!
- Van mire! Szobám falán nem férnek a trófeák, több száz ellenfelemet sújtottam már a porba, ezernyi szörny lélekenergiáját szívtam magamba, és szövetségem is a legerősebbek közé tartozik.
- Akkor miért nem a saját súlycsoportoddal kezdesz?
- Viccelsz? Nem vagyok bolond! Sokkal egyszerűbb az ilyen szerencsétleneket kifosztani, nap mint nap, minthogy napokig keresgéljem a velem hasonló végzeturak gyengéit!
- És nem szoktad beleképzelni magad az ő helyükbe? Aki minden nap a porban térnek magukhoz és ugyanott fejezik is be a napjukat? – A szabja enyhén megremegett, mintha csak megérezte volna gazdája haragját.
- Már miért képzelném bele magam a helyükbe. A ilyenek csak zsákmány állatok, csak az a feladatuk, hogy mi, kiválasztottak még erősebbek legyünk legyőzésükkel. Kergessék csak a vadállatokat egész álló nap! Mi majd őket vadásszuk le! Nem érdemelnek mást, a szánalmas pondrók! De te miért foglalkozol velük? Te sokkal erősebb vagy náluk? Állj be a sorba és vadássz te is rájuk? Mi vagy te, valami Ghallára hullott átkozott őrangyal?
- Nem, nem vagyok őrangyal. – nevetett fel az alak, majd hangja hirtelen merengővé vált – De egyszer én is közéjük tartoztam…
http://vegzetur.wikidot.com/ - Keress, találj, fejlődj!
Küldetések, tárgyak, épületek, szakértelmek... Minden egy helyen!

Kyron, Sárkány Testvériség, Gyémánt horda(V1)
Ghal'kyron, Ködkapu Strázsái, Zafír horda(V3)
Pontszám: 8.44
kedvelt tagKyronFérfi
Végzetúr mester
290 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy fejvadász jegyzetei
4. hozzászólás - 2009.01.23. 22:11:19
Vándorlásunk a hegyekig fejben könnyű, a valóságban végzetúrt próbáló feladat volt. Bár fajunknak a lélekenergia a legfőbb tápláléka, minket úgy neveltek, hogy ne támaszkodjunk kizárólag erre az energiaforrásra, hanem fogyasszunk „rendes” ételt és vegyünk magunkhoz bőségesen vizet. Rendházunkban természetesen nem volt dőzsölés, finnyáskodásnak pedig nem volt helye, azt ettük, amit elénk raktak. Ennek köszönhetően beértük volna bármilyen kis mennyiségű és rossz minőségű élelemmel is, akkor azonban semmi nem volt nálunk mivel támadóink a rendünk tagjainak kiirtásában, a tűz az erődünkben végzett tökéletes munkát. A testünkben raktározott lélekenergiát nagyon gyorsan feléltük, s a puszta nem kecsegtetett minket semmilyen prédával sem.
Az állandó éberség, a múltunk elvesztése miatti fájdalom és elkeseredettség valamint a puszta kegyetlen környezete, minden erőnket, energiánkat felemésztette. Úgy éreztük, a nap csak a mi kínzásunk miatt éget annyira és a szél is csak a mi gyenge ruházatunkat akarja még gyengébbé tenni. A vágás az arcomon – aminek már régen be kellett volna forrnia – rettentően lüktetett és úgy éreztem, mintha valaki le akarná tépni arcomról a bőrt. Sil barátom pedig – bár próbálta rejteni – néha a mellkasa felé kapott hirtelen, és arcán fájdalom árnyéka villant át. A mellvértjét is levette, a melegre hivatkozva, és bár tudtuk mi a gond, nem akartuk szégyenbe hozni. Még Kékszemen is látszottak a fáradság nyomai, pedig ez a szikár harcos egyszer négy napig kergetett egy nerub kőskorpiót úgy, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt.
A hegyek pedig mintha kitartásunkat akarták volna kipróbálni, hósapkás csúcsaikkal a hideg emlékeit idézve fel bennünk. De hiába haladtunk pihenés nélkül, közeledés helyett távolodni látszottak.
Az utóbbi napok megpróbáltatásai, és a puszta kegyetlensége végül legyőzte testemet, és csak a sziklás talaj egyre közeledő képére emlékszem, majd jött a sötétség.
- Kiiiii vaaaaggyyy tteeeee?
A homály lassan kezdett oszladozni, szemhéjamat ólomsúlynak éreztem és csak nagy nehez tudtam kinyitni. Szemem lassan állt vissza a sötétségről a fényre, a homályról az éles látásra. Először csak foltokat láttam, majd ezek egyre élesedve Silicho oszloplábaivá álltak össze. Testem a vállán lógott, de teste remegéséből éreztem, hogy már ő is ereje végét járja.
- Azt kérdeztem ki vagy te? – csattant fel élesen ismét Kékszem hangja, de szavaiból kiéreztem a feszültséget.
Megmozdítottam fejem, mire Sil segített, hogy ismét a lábamon álljak. De kezét nem vette el fegyvere közeléből.
Már beesteledett, és a hőmérséklet is nagyon gyorsan csökkent. Egy tábortűz égett velünk szemben és mögötte ült az, akit társam kérdőre vont.
Magas, sötét hajú, áthatóan zöld szemű nő ült a tűz mögött. Mesterien kialakított láncinget viselt, alatta bőr tunikát, hátán, a sötétzöld köpenyén kívül egy pajzs pereme látszódott. Mágiától lüktető kardja az ölében feküdt, készen arra, hogy bármelyik percben vért fakasszon. Gyorsan két társamra pillantottam. Azok szintén egymás és az én tekintetem keresték. Kezüket kopott fegyvereik közelében tartották. Tudtam, mi jár a fejükben. Hárman egy ellen? Ezt tiltja a végzeturak íratlan szabálya, és rendünk becsületkódexe is, pedig láthatóan még hármunknak sem lenne sok esélye ellene.
Ő csak nézett minket, és úgy éreztük, az a szempár mindent lát, még a legrejtettebb gondolatainkat is. Ez a gondolat pedig nem volt más ekkor, mint az ő lélekenergiája! Szinte fizikai fájdalmat okozott a belőle áradó lélekenergia nagysága.
Éreztem, valami megmozdul bennem. Valami, ami nagyon mélyen van eltemetve, és most kitörni készül. Egyszerre okozott hányingert, iszonyatos vágyat, hogy engedjem szabadon! Agyam elborult, szemem elé vörös köd ereszkedett. Testem energiájának utolsó cseppjeit összeszedve ugrottam át a tüzet, miközben karom a fegyverem után nyúlt.
- Neeeee! – hallottam távolról barátaim hangját.
Bár én szélsebesnek éreztem támadásom, ellenfelemhez képest úgy mozogtam, mint aki víz alatt lenne. Egy szempillantás alatt talpon termett, légies mozdulattal kitért előlem, és amikor visszafordultam, kardjának markolatával a homlokom közepére sújtott. Hirtelen összemosódott előttem a világ, még emlékszem a csillagokkal borított égboltra és a felém hajoló legyőzőmre, aki mielőtt elsötétült volna előttem a világ még mondott valamit:
- Pont, ahogy Kéz mondta!

Sil öblös nevetésére ébredtem, ha lehet még nehezebben, mint előző visszatértemkor. Fejem felett már halványodtak a csillagok, de még mindig hűvös volt az idő. A tábortűz már kevésbé lobogott és csak mi hárman voltunk körülötte. Barátaim egy – egy jókora hússzeleten rágódtak, mellettük pedig bőr tömlők hevertek. Bár jókedvűnek látszottak, szemük még mindig bánatot sugalltak, de kevésbé látszottak elgyötörtnek, mint amire emlékeztem.
- Mi történt? – szakadt ki száraz torkomból a kérdés. – Majd szétszakad a fejem!
- Nem is csodálkozunk, azt csináltad, amit általában egy faltörő kosra szoktak bízni: fejjel rohantál a falnak!
- Elég furcsa alakja volt annak a falnak, sőt mozgott is. – sziszegtem, miközben ülésbe tornáztam magam.
- Silnek igaza van. Nagy ostobaságot követtél el. – mondta halkan Kékszem – A józan eszeden felülkerekedett a vérszomjad és vakon rohantál, hogy lecsillapítsd.
- Azt hittem, hogy egy bérgyilkos, akit utánunk küldtek. – próbáltam védekezni.
- Mi is ettől tartottunk, de hála az ősöknek és a letűnt isteneknek egy barátot sodort elénk a sors.
- Barátot? – tapogattam meg a homlokomat, amin mintha nem lett volna elég a vágás, még egy jókora púp is éktelenkedett.
- Igen. Miután te kiterültél, mi nem tudtuk eldönteni mit tegyünk. Az idegen látta tétovázásunkat és megszólalt: „Nyugalom ifjú harcosok! Ne legyetek olyan hevesek, mint ez a forrófejű, itt a lábam előtt. Nem ártó szándékkal jöttem! Hallottam mi történt rendetekkel. Nagymesteretek régi ismerősöm volt, így saját szememmel szerettem volna megvizsgálni a hallottakat. Sajnos igaznak bizonyultak. Bár aggódtam, hogy saját szövetségem is rendetek sorsára jut, a régi emlékekre való tekintettel adtam pár napot magamnak és a lehetséges túlélőknek. Szerencsére nem kellett sokat várnom, hamar feltüntetek ti hárman. Összecsapásotokat, majd szenvedéseiteket csak messziről figyeltem, mert féltem, hogy valami ostobaságot műveltek, és lám társatokat, jogosan féltem.
De elég a beszédből! Ott a mögött a szikla mögött van pár napnyi élelem és víz. Ha odafigyeltek, még tovább is kitart. És ami még fontosabb, itt van egy kis lélekenergia”
- Azzal kinyújtott kezéből bőségesen áramlott felénk a mennyei energia. Mire mi kicsit összeszedtük magunkat, a titokzatos idegen eltűnt.
- Csak úgy egyszerűen elszelelt? Nem kérdeztétek, ki volt?
- Nem volt időnk. De egy üzenetet hagyott hátra. – mondta Kékszem és egy pergament
kezdett kitekergetni – Ez áll benne:
„Használjátok azt, amit eddigi életetek alatt megtanultatok! Soha ne engedjetek a vérszomj csábításának! Bár nehéz lesz, de küzdjetek ellene. Óvakodjatok más végzeturaktól, nem lehet tudni, ki az ellenség és ki a barát. Menjetek a hegyekbe. Ott kezd ébredezni a természet, az élet ott van a legsűrűbben jelen világunkon. Nagyszerű hely az újrakezdéshez!”
Kékszem gondosan feltekerte és elrakta a pergament. Pár percig mindannyian hallgattunk. Próbáltuk megemészteni az üzenetet, főleg annak utolsó mondatát.
- Akkor most mit tegyünk? – törte meg a csendet nagydarab barátunk.
- Követjük a tanácsot, bár eredetileg is oda tartottunk volna. – mondtam halkan – De mostantól nem úgy megyünk, mint az űzött vadak! Nem úgy, mint a szikla alatt megbújó férgek! Bár nem voltunk teljes jogú tagok, évtizedek óta képeztek minket ennek a földnek legjobbjai. Mi vadászok, s nem prédák vagyunk!
- Így van! – kapcsolódott be Kékszem is lelkesen – Mostantól nappal pihenünk és elhúzódunk a hőség elől, és éjszaka vándorlunk tovább!

Éjszaka, a vadászok ideje…
A hozzászólást Kyron módosította 2009.01.23. 22:12:34-kor
http://vegzetur.wikidot.com/ - Keress, találj, fejlődj!
Küldetések, tárgyak, épületek, szakértelmek... Minden egy helyen!

Kyron, Sárkány Testvériség, Gyémánt horda(V1)
Ghal'kyron, Ködkapu Strázsái, Zafír horda(V3)
Pontszám: 8.25
Oldal: 1
Dobókocka - a sokoldalú kiegészítőAz Idő Kereke tovább forog! Megjelent a befejező trilógia utolsó része!